Az új blogom!

Az új blogom címe: A Vadász, és ezen a linken tekinthető meg:

avadasz-johncollins.blogspot.com

Nagyon jó volt veletek és ezzel a bloggal!

Búcsúzik,

John Collins.

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm azoknak, akik feliratkoztak. Ők támogattak, és kitartásra bíztattak, mikor nem voltak könnyű idők.

Köszönöm a rimszotar.hu-nak, hogy megtudtam írni a verset.

Köszönöm a szüleimnek, hogy ötletekkel láttak el, és szintén támogattak.

És végül, de nem utolsó sorban köszönöm annak a barátomnak, akinek az ötletéből született meg ez a blog. ha neki nem lett volna ekkora fantáziája, én most nem írnám, te pedig nem olvasnád ezt a bejegyzést.

Köszönöm nekik, és mindenkinek!

Epilógus

3 évvel később

Találkoztunk a Főtéren, aztán Johanna átvitt minket a Varázsvilágba. Csupa pálca, üst, macskaköves út, meg minden ehhez hasonló, fura dolog. Ők elmentek, én maradtam ott, ahol voltam.

Most is ott állok. Csak figyelem őket, ahogy eltávolodnak, majd utánuk szaladok. Ők mosolyognak, és én is mosolygok. Újra, és újra felcsendül bennem Eszter verse:

Sosem felejted el, e világ miket rejt,

Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt,

S mennyi mindent eléd tár.

Továbbmész, oda, ahol még nem voltál.

Nem voltál sok helyen,

De most már tudni fogod mi legyen,

Mindent megismersz, megtalálsz,

Mégis otthonodba vissza-visszaszállsz.

Voltál már mindenhol,

Mégis minden érdekel, mindenkor.

Szabályok rád már nem vonatkoznak,

Gondolataid elvonatoznak.

Élvezel valamit:

Lelket, tested mindig utazik.

Sosem felejtesz el semmit,

Fejedbe minden beletelepszik.

Sosem felejted el, e világ miket rejt,

Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt.

Szíved mindig tovaszáll,

S minden jót megtalál.

Mikor továbbmegyünk, emlékszem az eseményekre. A bezártságra, Eszterre, Tóthra és mindenkire.

De bárhova megyünk együtt, mindig csak ez az egy sor jut az eszembe: S minden jót megtalál.

Vége

22. fejezet

- Dehát én nem is akarok hazamenni!

Ezzel a gondolattal kezdtem a napot. Felkeltem, és kik álltak előttem? Anya és Apa.

- Jaj, istenem, drága kicsi fiam! - ölelt meg.

- Nagyon aggódtunk miattad! - jött oda Apa is.

- Sziasztok! - öleltem át őket szorosan. Nagyon hiányoztak. Nagyon! De nem mondanám, hogy rossz volt.

- Milyen volt? Ugye, hogy szörnyű? - kérdezte volna Apa, de Anya beleszólt.

Ne kérdezz ilyeneket! - rivallt rá. - Hadd heverje ki!

- Anya! Te ismersz mágusokat? - kérdeztem Anyát, majd, mikor látta, hogy teljesen komolyan mondom, akkor a fülemhez hajolt, és ezt súgta:

- Persze, de honnan tudsz te ilyesmit? - tehát Anya mágus.

- Tudom irányítani a vizet. - súgtam a fülébe.

- Akkor te vagy az egyik Kiválasztott? - kérdezte.

- Ezekszerint.

- Péter! - szólította meg Apát, majd megsúgta neki, hogy én vagyok az egyik Kiválasztott.

- Tényleg? - nézett felém Apa.

- Igen.

***

Otthon voltunk. Vacsoráztunk. Mindent elmondam nekik.Eszter, Tóth-ot és mindenkit.

- Szörnyű lehetett. - mondta Anya.

- Hát igen. - bólogatott Apa . Én erre nem mondtam semmit. Úgy éreztem, hogy nem volt rossz, hogy nem volt szörnyű, sőt, így, hogy ez az árvíz megtörtént, sokkal jobban összerázodtunk. De Anyáékat nem lehetett volna ezzel meggyőzni, úgyhogy nem is próbáltam. Csak ültem ott és ettem. Nem is gondolkoztam. Semmit nem csináltam, csak ettem. Közben elképzelni sem mertem, hogy van egy ember, aki mindennél erősebb, és ebbe a világba akar bejutni, hogy tönkretegye. De nem járt ezen a fejem fogaskereke. Csak a bezártságon kattogott, és azt gondoltam, hogy jó volt, hogy ez történt.

Ezért, mikor Anyáék megkérdezik, hogy milyen volt, vagy mondják, hogy szörnyű lehetett, én csak ezt gondolom:

- Nem volt az.

21. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, ami után jön a huszonkettedik, ami után pedig egy epilógus. Ezáltal a történetnek itt vége lesz, de amúgy is egy sorozatnak terveztem az egészet, úgyhogy nem kell megijedni, jön a folytatás: Megelevenedés, de addig is, jó olvasást!

Futottunk, ahogy a lábunk bírta, majd fényt pillantottunk meg az egyik folyosó végén.
- Gyerünk, gyorsan! - kiabált Alex. Tovább futottunk, majd kiértünk egy ugyanolyan fehér helyre, amilyenben eddig voltunk. Johannát és Csabát pillantottuk meg.
- Mi történt? - nézünk Johannára mind a hárman, ő meg arrébb tol kezeivel, majd kezdi:
- Alex, Gergő! Ti az Elnyelőben voltatok. Mi pedig, Csaba a Teremben.
- Milyen teremben? - kérdeztem.
- Egy olyan teremben, ami tele van olyan varázslatokkal, amik gátolják az ember gondolkodását, és csak nehezen lehet kijutni onnan. Az Elnyelő, pedig egy labirintus, ahol a Halál kísért.
- De te ezt honnan tudtad? - nézek Alexre.
- Onnan tudta, hogy a Halál mindenki elméjével tudatja, hogy ő a Halál. - válaszol Alex helyett Johanna.
- Dehát ott nem volt semmi! - mondtam.
- Csak nem láttad. Van egy mágusmondás: Nem mindig a szemeddel kell látni. - mondta Johanna.
- És most mit csinálunk? - kérdezte Csaba.
- Igen. Mit? - teszi fel újra a kérdést Alex.
- Nem tudom.
- Hogy lehet átjutni az Attraksin-világba? - kérdeztem.
- Ja, hát, ha vissza akartok menni, hát legyen. Nyílj meg Attraksin! - kiáltotta, majd megnyílt az Átjáró és felébredtem. Eszter állt mellettem, majd rám nézett.
- Szia! - mondta.
- Ö..ö...izé! Szia! - köszöntem vissza, majd valahogy feltápászkodtam.
- Egy nap! - mondta a lány.
- Egy nap.
- Egy nap. - gondolom magamban is. - Egy!
- Jól vagy? - néz rám tágra nyílt szemekkel, a közben megjelenő Ági. - Nagyon piros a szemed!
- Jól vagyok! Hehehe. - végigsimítottam a nyakamat a jobb kezemmel, majd Eszterre néztem. Pár pillanattal később, mikor már mindenki kiment a teremből, és csak ketten maradtunk, Eszter megszólít:
- Az Elnyelőben vagy a Teremben voltál?
- Ö..öö - értetlenkedtem.
- Látom az arcodon, hogy ott voltál. Rettegsz, meg minden. Látszik.
- Izé, igen, ott.
- Hol?
- Hát, az Elnyelőben.
- Értem. - mondta, majd kiment. Én pedig ott bambultam az ajtó azon pontját, ami előtt ment el, mikor utoljára láttam, majd nagyon megerőltetve magamat, utána indultam.
- Várj! - kiáltottam utána a folyosó egyik végéről. Ő megállt, én pedig odamentem.
- Igen? - kérdezte. Egy kis harag is volt abban a kérdésben, de ez engem akkor nem nagyon érdekelt.
- Ja, semmi! Csak veled akartam lemenni.
- Oké. - lementünk az ebédlőbe, és leültünk ugyanahhoz az asztalhoz. Boti, Marci és Tamás állandóan rám mutogatott, olyan arc mimikával, hogy biztos nem istenítettek. Igaz, hogy mostmár többet voltam, és jobban is egyezek Mikivel, mint velük. Reggeli után Eszter ideadott nekem egy papír galacsint, és ezt mondta:
- Olvasd el! - és, mire kibontottam az összegyűrt galacsint, ő már nem volt sehol. A papíron egy vers volt:

Sosem felejted el, e világ miket rejt,

Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt,

S mennyi mindent eléd tár.

Továbbmész, oda, ahol még nem voltál.

Nem voltál sok helyen,

De most már tudni fogod mi legyen,

Mindent megismersz, megtalálsz,

Mégis otthonodba vissza-visszaszállsz.

Voltál már mindenhol,

Mégis minden érdekel, mindenkor.

Szabályok rád már nem vonatkoznak,

Gondolataid elvonatoznak.

Élvezel valamit:

Lelket, tested mindig utazik.

Sosem felejtesz el semmit,

Fejedbe minden beletelepszik.

Sosem felejted el, e világ miket rejt,

Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt.

Szíved mindig tovaszáll,

S minden jót megtalál.

Nem tudom, hogy miért adta ide nekem ezt a verset, de teljesen magával ragadott, és most is magával ragad. Akárhányszor elolvasom, mindig megfog, mert nagyon szép, és benne van a mondanivaló, plusz még igaz is. Délután sehol sem találtam Esztert.

- Nem láttátok Esztert? - kérdeztem a szembejövő Emesét, Rékát és Annát, de ők fintorogva ezt válaszoltál.

- A kis Esztike nem kíváncsi rád! - én persze ezt nem hittem el.

- Ha nem kíváncsi rám, akkor miért adta ide a verset? - futott ötven métert a kósza gondolat, de nem jutottam, csak arra, hogy: - A lányok hazudnak, mivel Eszter azért adta ide a verset, hogy utána keressem meg, és mondjam el a véleményemet. - ezzel a gondolattal ugrándozva futottam végig a folyosón.

- Köszönöm, lányok! - a lányok szerintem nem nagyon értették, hogy mi van, de én ezzel nem törődve futottam emeletről emeletre. Mikor a második emeleten voltam, megpillantottam, a folyosó másik felén lévő Esztert.

- Nagyon szép a vers. - szólítottam meg, mire felkapta a fejét.

- Ó, szia!

- Hol voltál? - kérdeztem tőle, mire, mintha zavarba jött volna, elkezdte rázogatni a fejét.

- Itt voltam.

- Az nem, lehet, mert már háromszor vizsgáltam végig ezt a folyosót.

- Jól van, nem itt voltam, oké! Átmentem a Varázsvilágba.

- Tényleg? Átviszel.

- Hát, ha akarod.

- Igen, akarom.

- Rendben. Nyílj meg Varázs! - egyszerre a Varázsvilágban voltunk. A házak nem egyenesek, hanem girbe-gurbák, olyan magasak, mint a felhőkarcolók. Sok boszorkánysapkás ember.

- Itt nem csak a nők hordanak boszorkánysapkát, hanem a férfiak is. - mondta Eszter.

- De, akkor például a piramisokat Egyiptomban is ők építették?

- Igen. Sőt! Jézus és Mózes is mágus volt.

- Tényleg?

- Igen. Miért szerinted hogyan tudott Jézus járni a vízen? És Mózes hogyan tudta megnyitni a folyót a zsidók előtt? Hát így.

- Azta!

- De nem csak ők voltak varázslók. Képzeld el, hogy amerikában azért volt alkoholtilalom, mert az egyik mágus, kitalált egy főzetet, és az valahogy az Attraksinok kezébe jutott. A kábítószerek is így keletkeztek.

- Ezt nem gondoltam volna.

- De, menjünk vissza, mivel keresni fognak minket, és az nem lenne jó.

- Rendben.

- Nyílj meg Attraksin! - a mi viágunkban nyitottam ki a szememet. Néhány órával később pedig már aludtunk is. Akkor nem mentem át az Álomvilágba. Csak egy valamin járt a fejem fogaskereke:

- Dehát, és nem is akarok hazamenni!

20. fejezet

Éjszaka megint az Álomvilágban ébredtem. Mellettem állt Alex, Johanna és Csaba.

- Megint együtt! - szólt Csaba.

- Én... - kezdte Alex.

- Pont... - folytatta Johanna.

- Azt... - egészítettem ki.

- Akartam,... - mondta Csaba.

- Hogy ide kerüljünk mindannyian? - kérdezte saját magát, és minket Alex.

- Igen. - vágtuk rá hárman.

- Nos, ez szép tőletek! - jelenik meg a Sötétség, ami igazából egy lilás-feketés, de mégis átlátszó, lebegő paca volt.

- Te már megint itt vagy? - kérdezősködött Alex, mire a Sötétség elkezdett körbeúszkálni körülöttünk.

- Én mindenhol ott vagyok! - rivallt ránk. - Nekem akkora hatalmam van.

- Ezért győzött le Albu Exsol... - kérdezte volna Johanna, csakhogy a Sötétség nem várta meg a végét.

- Egy szót se többet! Arról a hitványról! - üvöltött.

- De te nem is vagy ember! - mondta Csaba.

- Persze! - mondta a Sötétség, majd elröhögve magát, elkezdett a tengelye körül forogni, de nagyon gyorsan, aztán egy villanás volt, és mire újra kinyitottuk a szemünket, egy magas ember állt előttünk. Fekete szemében harag tüze égett, fekete haja pedig nagy helyet nyújtott homlokának. Szemrebbenés nélkül nézett minket. Nagy orra és nagy szemöldöke csüngött arcán. Sovány teste gyöngének látszott, de mind tudtuk, hogy belül nagyon erős, ha kívül nem is. Fekete, földig érő palást volt rajta, ami beborította egész testét.
- Igen! Én is ember vagyok, de nem tudok hosszabb ideig ebben a testben lenni. - mosolygott ránk gúnyosan. Hirtelen egy horkantásos üvöltés hallatszódott, és ismét egy lila köd-kéz nyúlt felénk, de elnyelt minket az átjáró.
Felébredtem. Mellettem Eszter aludt, másik oldalamon Miki. Kimentem a fiú WC-be, és megmostam az arcom.
- Tehát a Sötétség terve az, hogy átjusson ebbe a világba, ahol elpusztítana mindent, és bosszút állna mindenkin, aki bármilyen rosszat tett neki. - gondolkoztam, miközben mégegyszer hideg vizet fröcsköltem arcomra. Aztán újra. Visszamentem és lefeküdtem.
Ismét az Álomvilágban ébredtem, de nem azon a fehér helyen, hanem egy sötét folyosón. Hirtelen megjelent előttem Alex.
- Gyerünk, futás! - kiabálta, majd megragadta kezemet, és egy ideig húzott maga után, aztán végre felfogtam, hogy mi van, vagyis nem, de talpra álltam, és futottam. Hátranéztem, de nem láttam semmit és senkit.
- Nem is üldöz senki! - mondtam Alexnek, de őt ez nem nagyon érdekelte, futott tovább.
- De, itt van! Értünk jött!
- De ki? - kérdeztem, mire megállt, és rám nézett. Vérfagyasztó hangon szólalt meg:
- A Halál.

Tiétek a döntés!

Az utóbbi időben két blogon járt az agyam fogaskereke: Fekete halál kísértése és Szupergimi. Szerintetek melyik lenne jobb, melyiket írjam meg?

Fekete halál kísértése:

Egy görög férfi, és felesége, Athénban élnek. Mikor jön a pestis, Konstantinápoly felé akarnak menni, mert szerintük ott jobb életük lesz. Eindulnak, de mivel szegények, nem tudnak kifizetni egy hajót, úgyhogy gyalog mennek...

Szupergimi, avagy milyen lenne egy szuperhős-iskola?

Peter Parker (Pókember) és Johnny Storm (Fáklya) barátok. A Szupergimibe járnak, ahova olyan híres MARVEL comics és DC comics karakterek járnak, mint Superman, Batman, Flash, Csodanő, Láthatatlan lány, Amerika kapitány, Rozsomák, Vasember, Jean Grey, satöbbi. A tanárok is különlegesek: X Professzor, mint önuralom, biológia és pszichológia tanár, Magneto, mint emberi kultúra, történelem tanár, Nick Fury, mint sport és harc tanár, satöbbi...

Nektek melyik szimpatikusabb? Szavazzatok itt, vagy Facebookon! Minden véleményre kíváncsi vagyok!

Tiétek a döntés!

19. fejezet

Elnézést kérek mindenkitől! Azért tűntem el, mert beindult az iskolai élet. Tudom, hogy titeket ez nem érdekel, de azért legyetek megértőek! :) Itt az új rész! A Facebook is üzemel, úgyhogy visszatértem! Kommenteljetek, írjatok a Facebook oldalamra, meg minden, még egyszer bocsánat, hogy eltűntem, újra itt vagyok, jó olvasást!

Úgy távolodtunk el egymástól, hogy nem derítette ki Tóth, hogy ki volt a tettes. Szerencsére. Ha lebuktunk volna, akkor... Jobb nem is beszélni róla. Mindenki visszament a saját termébe, majd fél órával később megjelenik Kiss.

- Gyertek egy pillanatra! - elindultunk a gyülekező-osztályterem felé, majd, mikor mindenki ott volt, akkor kezdte el Tóth és Kiss a beszédüket:

- Először is mindenkitől bocsánatot kérek! Kérünk! - kezdte Tóth. - Mikitől, Levitől, Márktól, Vilmostól és én személy szerint a tanárnőtől is. Nagyon sajnálom, hogy az imént a folyosón megtörtént az a csete-paté, melynél nem voltam teljesen önmagam. Ilyen soha többet nem fog előfordulni. - a beszéd közben, csak a földet nézte, olykor elfordította fejét Kiss felé, de akkor is csak a földet bámulta. - Kiss tanárnő? - mondta, majd a fejét a tanárnő felé kezdte fordítani, már mindenki azt hitte, hogy ránéz, de az utolsó pillanatban meghátrált.

- Én ugyanúgy érzek, mint a tanár úr. - kezdte. - Nem voltam önmagam, bocsánatot kérek mindenkitől, aki tanúja volt a jelenetnek, és igen. Ilyen soha többet nem fog előfordulni.

- De... - kezdte Tóth. - ...minden rosszat félretéve, van egy csodás hírünk. Nagyjából, még három hét lenne, amíg kijuthatnánk. De! Jött egy levél! - mondta, majd elővett a zsebéből egy összegyűrt papírt.
- Hogy kaphattunk levelet? - kérdezte Miki.
- Ezt mi sem tudjuk. Mikor reggel kinyitottuk az ajtót, ott volt a terem előtt. - válaszolt Tóth helyett Kiss.
- Kitesszük a falra. Itt majd mindenki elolvashatja. - mondta Tóth, majd a fal felé kezdett menni, és egy gombostű segítségével felexportálta a falra a levelet. - Mehettek. - mindenki futott a falhoz, szerencse, hogy én közel ültem hozzá. A levélben ez állt:

Tisztelt osztály!

Mi szülők, jeleztük a rendőrségnek ezt a dolgot, és hamarosan, a tűzoltók segítségével, kiszabadítunk titeket. Nagyon aggódunk miattatok!

Az osztály anyukái és apukái

U.I.:Nagyjából két nap, és kihozunk titeket.

- Ezaz!!! - üvöltött Levi, miután elolvasta a levelet.

- Ez jót jelent. - mondta Eszter.

- Tehát pontosan 48 óra múlva lesznek a kapu előtt. - okoskodott Aladár.

- Igen. - helyeselt Bogi.

- Muszáj ezt?! - kiabált rájuk Vilmos.

- Mit?

- Állandóan okoskodni?

- Igen. De csak az esetek többségében okoskodunk, és ezt nem is nevezném okoskodásnak, mivel ez musztán kijavítás.

- Tényleg? - kérdezte bambán Vilmos.

- Igen. És kérlek, ne beszélj így, az esetek többségében tudsz normálisan beszélni. Akkor most, miért nem?

- Hagyjál má' ezzel az esetek többségével! Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mekkora agyad van!

- A velem egykorú gyerekeknek nagyjából...

- Nem érdekel! - szólt bele Vilmos.

- A levél csak jó hír. Két nap, és kijöhetünk. - fut végig a fejemben ez a gondolat.

Visszatértem!

Itt vagyok! Sajnálom, hogy eltűntem, de beindult az iskola. A tizenkilencedik fejezetet hamarosan felrakom, lehet, hogy a hétvégén (szeptember 19-20.). Remélem nincs harag, mert semmiképp sem akarom befejezni a sztorit, mert már vannak terveim a folytatásra!!! Közeledik a könyv (vagyis blog) vége! Alig várom! Tervbe van véve egy csomó blog! De mindenről a maga idejében! Üzenem:

Visszatértem!!!

18. fejezet

Tóth nagyon dühös volt akkor, mikor odaértünk.

- Hol voltatok?! - rivallt ránk. - Csak rátok vártunk.

- Elnézést, tanár úr! - mondtuk mindketten egyszerre.

- Rendben! Tehát, az éjszaka folyamán... - kezdte. - ...valaki, vagy valakik betörték ezt az ablakot.

- Tanár úr! - szólította meg Aladár Tóth-ot. - Nem lehet, hogy a nagy víznyomástól tört be az ablak? Hiszen megtiltotta, hogy éjszaka járkáljunk.

- Tudom, hogy megtiltottam, de vannak olyanok, akik ezt nem veszik figyelembe. - nézett Mikiék felé.

- Nem mi voltunk! - kiáltottak fel mind a négyen.

- Én nem is mondtam, hogy ti voltatok. - mentegetőzött Tóth. - Csak arra néztem.

- Véletlenül pont annak a fiúnak a szemébe néz, aki mindig rosszat csinál, és pont akkor teszi ezt, mikor éppen egy ablakkitörésről beszélünk? Micsoda véletlen!

- Elég legyen!

- Nincs igazam?

- De! - lépett Tóth elé Kiss. - Most neki van igaza. - Tóth szeme villámokat szórt. Akire ránézett, annak inába szállt a bátorsága, akármekkora is volt az.

- Tanárnő... - kezdte mondandóját. - ...abban egyet kell értsen, hogy ezek a gyerekek... - és Mikiékre mutatott. - ...sok rosszat tettek az iskolána, a tanároknak és a diákoknak. Szóljon, ha nincs igazam!

- Igaza van, tanár úr, de nem kell mindent rájuk kenni, csak azért, mert egyszer-kétszer csináltak valami rosszat.

- Egyszer-kétszer?! Ezek mindig azon törik a fejüket, hogy hogyan okozhatnak bajt.

- Az nem igaz! - kiabált Levi.

- Te maradj csöndben! - rivallt rá Tóth. Az arca tiszta vörös volt a feszültségtől, és ahogy ránk nézett... Arról jobb nem is beszélni. - Én most a tanárnővel beszélek!

- Neki is lehet véleménye! - szól közbe Kiss.

- Lehet, de nem kell kinyilvánítania!

- Dehogynem! Épp arra nevel ez az iskola! Azért van a diák, tanár-társulat!

- Az egy nagy hülyeség!

- Tehát már az iskola is hülyeség?!

- Nem ezt mondtam! - mi csak álltunk ott, és néztük, hogy hogyan vitatkozik két olyan tanár, akik eddig semmilyen ellenségeskedést nem mutattak, sőt! Mindenben egyetértettek, akár egyik mondta, akár másik. Most meg... olyan érzésünk volt, hogy mindjárt széttépik egymást a dühtől. Nem zavartatták magukat. Elég ciki lehetett, hogy egy egész osztály állt előttük.

- És biztos vagyok benne, hogy tudták, hogy arról a jelenetről az egész iskola tudomást fog szerezni. És mi csak hatodikosak voltunk. A felettünk lévő osztályok, plusz még a tanárok mit fognak szólni ehhez? - sprintelt végig az agyamon ez a gondolat. Jó gyorsan. Esztert próbáltam keresni szemeimmel, de előttem állt Miki és Levi, akik enyhén szólva magasak. Hátranéztem, és Eszteren akadt meg a szemem. Odamentem hozzá. Látszott rajta, hogy mikor észrevette, hogy elindulok felé, nem repdes az örömtől.

- Figyelj,... - keztem a fülébe súgni a gondolataimat. - ...ugye nem haragszol?

- Miért nem mondtad el nekem?

- Mit?

- Azt, hogy te vagy az egyik Kiválasztott!

- Mert akkor még ezt nem tudtam.

- Hát, persze!

- Tényleg! - Eszter gúnyosan felemelte a szemöldökét.

- Rendben. - sóhajtott.

- Köszönöm.

- Tehát én nem vagyok jó tanár?! - üvöltött Tóth.

- Nem ezt mondtam! - kiabált Kiss.

- Akkor?!

- Azt, hogy meg kell adni a gyerekeknek a választási lehetőséget!

- Miért, én nem adok?

- Nem!

- Nincs igaza!

- Dehogynem!

- Nincs!

- De!

- Nincs!

- Ki is futatta őket erdei iskolában?

- Én! De megérdemelték!

- Hülyeségeket beszél!

- Tanár úr, és tanárnő! - üvöltötte el magát Bogi.

- Mi van?! - üvöltöttek rá mind a ketten.

- Szerintem jobb lenne, hogyha mindketten lenyugodnának, mivel ez mostmár kezd idegesítő lenni. - mi csak néztünk. Még ha beszélni akartunk volna, amit nem akartunk, akkor se tudtunk volna. Bogi sokszor okoskodott már, de nem a tanárokkal. Tátott szájjal bámulta hármukat az egész 6. a. Meglepődötten néztünk a semmibe, majd Bogi folytatta. - Mindketten menjenek egy külön osztályterembe, és feküdjenek le.

- Előbb ki kell deríteni, hogy ki törte be az ablakot.

- Ennek sosem lesz vége. - súgta a fülembe Eszter.

Facebook!!!

Ez most nem egy újabb fejezet, hanem egy hír, amit mindenkivel közölni akarok! Megjelent a Facebook oldalam, amin mindent meg lehet majd találni rólam, és a Vízkatlanról. Nagyon kíváncsi vagyok a kommentekre, a véleményetekre, úgyhogy ne kíméljetek, mondjátok meg kerek-perec, hogy mit gondoltok rólam! Egyelőre ennyi! Sziasztok!

17. fejezet

Öt nap? Egy frászt! Sosem tudom betartani az ígéreteimet, de remélem nem utáltok még. Ezzel a fejezettel kicsit elkéstem, de ez lehet, hogy jó is, olyan szempontból, hogy érlelődni hagytam a 16. fejezetet. Jó olvasást, még egyszer bocsánat, és várom a kommenteket!

Teljesen megfogott az az álom. Minden éjszaka be kell jutnom az Álomvilágba, hogy négyen meggátoljuk, hogy Mortem kijusson az Attraksin világba, és feldúljon mindent. Mielőbb meg kell találni a Animákat, és utána őt is el kell pusztítani. Mellettem Miki, éppen a pólóját vette. Veszélyben vannak. Eszembe jutott, hogy még tegnap kitört a folyosó végi ablak.

- Gyerekek! - jött be Tóth. - Gyertek majd ki az első emeleti folyosóra, tíz perc múlva!

- Rendben, tanár úr! - mondtuk.
- Ajjaj! - súgta a fülembe Eszter. - Mit álmodtál? - kérdezte, majd furcsa ujj mozgatásokat, és kézmozdulatokat csinált.
- Jól vagy? - kérdeztem szintén suttogva.
- Persze.
- Azt álmodtam, hogy egy Álomvilág nevű helyen vagyok, és találkozok három emberrel, meg egy Sötétséggel.
- Te?
- Igen. - azonnal megfogott, majd a falhoz lökött. Nagyon dühösnek látszott.
- Ki vagy te? - kérdezte annyira lassan, közben meggyőzően, és irtó ijesztően, hogy az ember az ilyenre mindig kényszert érez válaszolás terén.
- Varga Gergő. - mondtam röhögve. Tudtam, hogy nem ezt akarta hallani, de egy kis humor sosem árt. Na, de mi van Eszterrel? Begolyózott? Aztán ugrott be, hogy lehet, hogy köze lehet az Álomvilághoz, a Halálvilághoz, a Varázsvilághoz és az Attraksin világhoz.
- Te már meghaltál? - kérdeztem tőle.
- Lehet, hogy a Halálvilágból jött vissza. - gondoltam.
- Nem! - mondta, és furcsán nézett rám.
- Akkor ezt most álmodod? - mondtam, de aztán jónak éreztem hozzátenni a következőt: - Hülye kérdés volt.
- Ha tudsz a világokról, akkor neked elmondhatom, nem? - kérdezte, de nem tudtam megállapítani, hogy tőlem, vagy saját magától.
- Ne tőlem kérdezd.
- Nem is tőled kérdezem!
- Oké.
- Én...ööö...mágus vagyok.
- Mi?
- Igen.
- Mióta?
- Születésem óta.
- Miért nem mondtad nekem, azután, hogy tudomást szereztél a képességeimről?
- Mert nem voltam biztos benne, hogy nem a Sötétségnek dolgozol!
- Nem, de találkoztam vele az Álomvilágban, éjszaka.
- Tényleg?
- Nem volt még ott három gyerek?
- De.
- Ti négyen vagytok a Kiválasztottak.
- Tényleg? Ezt Johanna nem is mondta.
- Ki az a Johanna? Az egyik Kiválasztott?
- Igen.
- Gondoltam. Jó, hogy van egy lány is.
- Hát, igen. - kicsi szünet következett. Csak bámultunk egymásra.
- Gyertek már! - törte meg a csendet Miki. - Tóth csak rátok vár!
- Megyünk!