2015. július 31., péntek

4. fejezet

Másnap korábban keltem fel, mint szoktam. Először aludtam a berendezett termünkben, és egész jó volt a levegő. Elindultam az ablak felé, de nagyon óvatosan mentem el odáig, nehogy bárkit is felkeltsek. Kiültem az ablakba, és néztem az iskola udvarát. A kosárlabdapálya, és a focipálya nem is látszódott. A fák közül is csak azok, amelyek nagyon magasak. A mi iskolánk pont egy völgyszerűségben volt, ezért csak itt volt árvíz. Siránkozva néztem a semmibe, majd feltöltött a madarak lágy éneke és a víz csobogása. Egy esőerdőben képzeltem magam, ahol semmilyen veszély nem leselkedik rám. Az esőerdő nagy levelei csurom vizesek, az állatok pedig nagyon veszélyesek voltak, de mégsem éreztem magam akkora veszélyben, mint az iskolában. Az a hely abban a pillanatban, maga volt a pokol. A nagy bámészkodást, Eszter töri meg.
- Te már ilyen  hamar fent vagy? - nem néztem meg az órát csak akkor, amikor ezt megkérdezte. Tényleg nagyon korán volt, még csak hajnali öt óra volt, de én teljesen kipihentnek éreztem magam, mintha három napot átaludtam volna.
- Hát... Ezek szerint. - mosolyogtam rá, mire ő is mosolygott. - Mondhatok valamit? - kérdeztem nagyon félénken, és nagyon halkan, már szinte suttogtam. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki az igazat magamról, de aztán eldöntöttem, hogy most, vagy soha, és az előbbit választottam.
- Persze! - mondta, majd mikor nem csináltam semmit, megkérdezte: - Mit?
- Hát...Tudod, már ötödik eleje óta...őőőő - hirtelen (mint mindig) nem voltam magabiztos. Elakadt a szavam. Kapkodtam a levegő után, gyorsabban vert a szívem, de nem szorította senki se a nyakamat, vagy senki nem állított kést a mellkasomba. Nem történt történt semmi. Csak ott álltunk. Eszter kérdőn nézett rám, én meg idióta képet vághattam, mert a lány egy idő után elröhögte magát:
- Hogy tudsz ilyen arcot vágni? - kérdezte.
- Hát, milyet?
- Ilyet, ilyen...idiótát. - mondta, majd jónak érezte hozzátenni ezt: - Bocsi.
- Nem baj.
- Mit is akartál mondani?
- Hát, hogy izé... - kezdtem, de megint nem tudtam végig mondani.
- Csak nem? Köze van hozzám?
- Igen.
- Ó, te...értem. 
- Olyan jó, hogy kitaláltad. Magamtól nem tudtam volna elmondani. - könnyebbültem meg.
- Megértem.
- Mi? - lehet, hogy nem ugyanarra gondoltunk? Az nem lenne jó.
- Buzi vagy, nem? - a buzi szó hallatán majdnem kiestem az ablakból.
- Nem! - vágtam rá egyből. - Nem vagyok buzi. Ezt egy hatodikos nem tudja megállapítani. Vagy de?
- A második. - kacagott a lány.
- Ó, már érthető.
- De, akkor a másik?
- Mi a másik?
- Te, belém? - eltalálta.
- Igen. - válaszoltam, már tényleg megkönnyebbülve.
- Tényleg?
- Igen. - mondom, majd felébredek.

2 megjegyzés: