Nagyon jó volt veletek és ezzel a bloggal!
Búcsúzik,
John Collins.
2015. szeptember 27., vasárnap
2015. szeptember 26., szombat
Köszönetnyilvánítás
Köszönöm azoknak, akik feliratkoztak. Ők támogattak, és kitartásra bíztattak, mikor nem voltak könnyű idők.
Köszönöm a rimszotar.hu-nak, hogy megtudtam írni a verset.
Köszönöm a szüleimnek, hogy ötletekkel láttak el, és szintén támogattak.
És végül, de nem utolsó sorban köszönöm annak a barátomnak, akinek az ötletéből született meg ez a blog. ha neki nem lett volna ekkora fantáziája, én most nem írnám, te pedig nem olvasnád ezt a bejegyzést.
Köszönöm nekik, és mindenkinek!
Epilógus
3 évvel később
Találkoztunk a Főtéren, aztán Johanna átvitt minket a Varázsvilágba. Csupa pálca, üst, macskaköves út, meg minden ehhez hasonló, fura dolog. Ők elmentek, én maradtam ott, ahol voltam.
Most is ott állok. Csak figyelem őket, ahogy eltávolodnak, majd utánuk szaladok. Ők mosolyognak, és én is mosolygok. Újra, és újra felcsendül bennem Eszter verse:
Sosem felejted el, e világ miket rejt,
Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt,
S mennyi mindent eléd tár.
Továbbmész, oda, ahol még nem voltál.
Nem voltál sok helyen,
De most már tudni fogod mi legyen,
Mindent megismersz, megtalálsz,
Mégis otthonodba vissza-visszaszállsz.
Voltál már mindenhol,
Mégis minden érdekel, mindenkor.
Szabályok rád már nem vonatkoznak,
Gondolataid elvonatoznak.
Élvezel valamit:
Lelket, tested mindig utazik.
Sosem felejtesz el semmit,
Fejedbe minden beletelepszik.
Sosem felejted el, e világ miket rejt,
Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt.
Szíved mindig tovaszáll,
S minden jót megtalál.
Mikor továbbmegyünk, emlékszem az eseményekre. A bezártságra, Eszterre, Tóthra és mindenkire.
De bárhova megyünk együtt, mindig csak ez az egy sor jut az eszembe: S minden jót megtalál.
Vége
22. fejezet
- Dehát én nem is akarok hazamenni!
Ezzel a gondolattal kezdtem a napot. Felkeltem, és kik álltak előttem? Anya és Apa.
- Jaj, istenem, drága kicsi fiam! - ölelt meg.
- Nagyon aggódtunk miattad! - jött oda Apa is.
- Sziasztok! - öleltem át őket szorosan. Nagyon hiányoztak. Nagyon! De nem mondanám, hogy rossz volt.
- Milyen volt? Ugye, hogy szörnyű? - kérdezte volna Apa, de Anya beleszólt.
Ne kérdezz ilyeneket! - rivallt rá. - Hadd heverje ki!
- Anya! Te ismersz mágusokat? - kérdeztem Anyát, majd, mikor látta, hogy teljesen komolyan mondom, akkor a fülemhez hajolt, és ezt súgta:
- Persze, de honnan tudsz te ilyesmit? - tehát Anya mágus.
- Tudom irányítani a vizet. - súgtam a fülébe.
- Akkor te vagy az egyik Kiválasztott? - kérdezte.
- Ezekszerint.
- Péter! - szólította meg Apát, majd megsúgta neki, hogy én vagyok az egyik Kiválasztott.
- Tényleg? - nézett felém Apa.
- Igen.
***
Otthon voltunk. Vacsoráztunk. Mindent elmondam nekik.Eszter, Tóth-ot és mindenkit.
- Szörnyű lehetett. - mondta Anya.
- Hát igen. - bólogatott Apa . Én erre nem mondtam semmit. Úgy éreztem, hogy nem volt rossz, hogy nem volt szörnyű, sőt, így, hogy ez az árvíz megtörtént, sokkal jobban összerázodtunk. De Anyáékat nem lehetett volna ezzel meggyőzni, úgyhogy nem is próbáltam. Csak ültem ott és ettem. Nem is gondolkoztam. Semmit nem csináltam, csak ettem. Közben elképzelni sem mertem, hogy van egy ember, aki mindennél erősebb, és ebbe a világba akar bejutni, hogy tönkretegye. De nem járt ezen a fejem fogaskereke. Csak a bezártságon kattogott, és azt gondoltam, hogy jó volt, hogy ez történt.
Ezért, mikor Anyáék megkérdezik, hogy milyen volt, vagy mondják, hogy szörnyű lehetett, én csak ezt gondolom:
- Nem volt az.
2015. szeptember 23., szerda
21. fejezet
Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, ami után jön a huszonkettedik, ami után pedig egy epilógus. Ezáltal a történetnek itt vége lesz, de amúgy is egy sorozatnak terveztem az egészet, úgyhogy nem kell megijedni, jön a folytatás: Megelevenedés, de addig is, jó olvasást!
Futottunk, ahogy a lábunk bírta, majd fényt pillantottunk meg az egyik folyosó végén.
- Gyerünk, gyorsan! - kiabált Alex. Tovább futottunk, majd kiértünk egy ugyanolyan fehér helyre, amilyenben eddig voltunk. Johannát és Csabát pillantottuk meg.
- Mi történt? - nézünk Johannára mind a hárman, ő meg arrébb tol kezeivel, majd kezdi:
- Alex, Gergő! Ti az Elnyelőben voltatok. Mi pedig, Csaba a Teremben.
- Milyen teremben? - kérdeztem.
- Egy olyan teremben, ami tele van olyan varázslatokkal, amik gátolják az ember gondolkodását, és csak nehezen lehet kijutni onnan. Az Elnyelő, pedig egy labirintus, ahol a Halál kísért.
- De te ezt honnan tudtad? - nézek Alexre.
- Onnan tudta, hogy a Halál mindenki elméjével tudatja, hogy ő a Halál. - válaszol Alex helyett Johanna.
- Dehát ott nem volt semmi! - mondtam.
- Csak nem láttad. Van egy mágusmondás: Nem mindig a szemeddel kell látni. - mondta Johanna.
- És most mit csinálunk? - kérdezte Csaba.
- Igen. Mit? - teszi fel újra a kérdést Alex.
- Nem tudom.
- Hogy lehet átjutni az Attraksin-világba? - kérdeztem.
- Ja, hát, ha vissza akartok menni, hát legyen. Nyílj meg Attraksin! - kiáltotta, majd megnyílt az Átjáró és felébredtem. Eszter állt mellettem, majd rám nézett.
- Szia! - mondta.
- Ö..ö...izé! Szia! - köszöntem vissza, majd valahogy feltápászkodtam.
- Egy nap! - mondta a lány.
- Egy nap.
- Egy nap. - gondolom magamban is. - Egy!
- Jól vagy? - néz rám tágra nyílt szemekkel, a közben megjelenő Ági. - Nagyon piros a szemed!
- Jól vagyok! Hehehe. - végigsimítottam a nyakamat a jobb kezemmel, majd Eszterre néztem. Pár pillanattal később, mikor már mindenki kiment a teremből, és csak ketten maradtunk, Eszter megszólít:
- Az Elnyelőben vagy a Teremben voltál?
- Ö..öö - értetlenkedtem.
- Látom az arcodon, hogy ott voltál. Rettegsz, meg minden. Látszik.
- Izé, igen, ott.
- Hol?
- Hát, az Elnyelőben.
- Értem. - mondta, majd kiment. Én pedig ott bambultam az ajtó azon pontját, ami előtt ment el, mikor utoljára láttam, majd nagyon megerőltetve magamat, utána indultam.
- Várj! - kiáltottam utána a folyosó egyik végéről. Ő megállt, én pedig odamentem.
- Igen? - kérdezte. Egy kis harag is volt abban a kérdésben, de ez engem akkor nem nagyon érdekelt.
- Ja, semmi! Csak veled akartam lemenni.
- Oké. - lementünk az ebédlőbe, és leültünk ugyanahhoz az asztalhoz. Boti, Marci és Tamás állandóan rám mutogatott, olyan arc mimikával, hogy biztos nem istenítettek. Igaz, hogy mostmár többet voltam, és jobban is egyezek Mikivel, mint velük. Reggeli után Eszter ideadott nekem egy papír galacsint, és ezt mondta:
- Olvasd el! - és, mire kibontottam az összegyűrt galacsint, ő már nem volt sehol. A papíron egy vers volt:
Sosem felejted el, e világ miket rejt,
Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt,
S mennyi mindent eléd tár.
Továbbmész, oda, ahol még nem voltál.
Nem voltál sok helyen,
De most már tudni fogod mi legyen,
Mindent megismersz, megtalálsz,
Mégis otthonodba vissza-visszaszállsz.
Voltál már mindenhol,
Mégis minden érdekel, mindenkor.
Szabályok rád már nem vonatkoznak,
Gondolataid elvonatoznak.
Élvezel valamit:
Lelket, tested mindig utazik.
Sosem felejtesz el semmit,
Fejedbe minden beletelepszik.
Sosem felejted el, e világ miket rejt,
Sok minden jóságot, rosszságot eléd ejt.
Szíved mindig tovaszáll,
S minden jót megtalál.
Nem tudom, hogy miért adta ide nekem ezt a verset, de teljesen magával ragadott, és most is magával ragad. Akárhányszor elolvasom, mindig megfog, mert nagyon szép, és benne van a mondanivaló, plusz még igaz is. Délután sehol sem találtam Esztert.
- Nem láttátok Esztert? - kérdeztem a szembejövő Emesét, Rékát és Annát, de ők fintorogva ezt válaszoltál.
- A kis Esztike nem kíváncsi rád! - én persze ezt nem hittem el.
- Ha nem kíváncsi rám, akkor miért adta ide a verset? - futott ötven métert a kósza gondolat, de nem jutottam, csak arra, hogy: - A lányok hazudnak, mivel Eszter azért adta ide a verset, hogy utána keressem meg, és mondjam el a véleményemet. - ezzel a gondolattal ugrándozva futottam végig a folyosón.
- Köszönöm, lányok! - a lányok szerintem nem nagyon értették, hogy mi van, de én ezzel nem törődve futottam emeletről emeletre. Mikor a második emeleten voltam, megpillantottam, a folyosó másik felén lévő Esztert.
- Nagyon szép a vers. - szólítottam meg, mire felkapta a fejét.
- Ó, szia!
- Hol voltál? - kérdeztem tőle, mire, mintha zavarba jött volna, elkezdte rázogatni a fejét.
- Itt voltam.
- Az nem, lehet, mert már háromszor vizsgáltam végig ezt a folyosót.
- Jól van, nem itt voltam, oké! Átmentem a Varázsvilágba.
- Tényleg? Átviszel.
- Hát, ha akarod.
- Igen, akarom.
- Rendben. Nyílj meg Varázs! - egyszerre a Varázsvilágban voltunk. A házak nem egyenesek, hanem girbe-gurbák, olyan magasak, mint a felhőkarcolók. Sok boszorkánysapkás ember.
- Itt nem csak a nők hordanak boszorkánysapkát, hanem a férfiak is. - mondta Eszter.
- De, akkor például a piramisokat Egyiptomban is ők építették?
- Igen. Sőt! Jézus és Mózes is mágus volt.
- Tényleg?
- Igen. Miért szerinted hogyan tudott Jézus járni a vízen? És Mózes hogyan tudta megnyitni a folyót a zsidók előtt? Hát így.
- Azta!
- De nem csak ők voltak varázslók. Képzeld el, hogy amerikában azért volt alkoholtilalom, mert az egyik mágus, kitalált egy főzetet, és az valahogy az Attraksinok kezébe jutott. A kábítószerek is így keletkeztek.
- Ezt nem gondoltam volna.
- De, menjünk vissza, mivel keresni fognak minket, és az nem lenne jó.
- Rendben.
- Nyílj meg Attraksin! - a mi viágunkban nyitottam ki a szememet. Néhány órával később pedig már aludtunk is. Akkor nem mentem át az Álomvilágba. Csak egy valamin járt a fejem fogaskereke:
- Dehát, és nem is akarok hazamenni!
2015. szeptember 22., kedd
20. fejezet
Éjszaka megint az Álomvilágban ébredtem. Mellettem állt Alex, Johanna és Csaba.
- Megint együtt! - szólt Csaba.
- Én... - kezdte Alex.
- Pont... - folytatta Johanna.
- Azt... - egészítettem ki.
- Akartam,... - mondta Csaba.
- Hogy ide kerüljünk mindannyian? - kérdezte saját magát, és minket Alex.
- Igen. - vágtuk rá hárman.
- Nos, ez szép tőletek! - jelenik meg a Sötétség, ami igazából egy lilás-feketés, de mégis átlátszó, lebegő paca volt.
- Te már megint itt vagy? - kérdezősködött Alex, mire a Sötétség elkezdett körbeúszkálni körülöttünk.
- Én mindenhol ott vagyok! - rivallt ránk. - Nekem akkora hatalmam van.
- Ezért győzött le Albu Exsol... - kérdezte volna Johanna, csakhogy a Sötétség nem várta meg a végét.
- Egy szót se többet! Arról a hitványról! - üvöltött.
- De te nem is vagy ember! - mondta Csaba.
- Persze! - mondta a Sötétség, majd elröhögve magát, elkezdett a tengelye körül forogni, de nagyon gyorsan, aztán egy villanás volt, és mire újra kinyitottuk a szemünket, egy magas ember állt előttünk. Fekete szemében harag tüze égett, fekete haja pedig nagy helyet nyújtott homlokának. Szemrebbenés nélkül nézett minket. Nagy orra és nagy szemöldöke csüngött arcán. Sovány teste gyöngének látszott, de mind tudtuk, hogy belül nagyon erős, ha kívül nem is. Fekete, földig érő palást volt rajta, ami beborította egész testét.
- Igen! Én is ember vagyok, de nem tudok hosszabb ideig ebben a testben lenni. - mosolygott ránk gúnyosan. Hirtelen egy horkantásos üvöltés hallatszódott, és ismét egy lila köd-kéz nyúlt felénk, de elnyelt minket az átjáró.
Felébredtem. Mellettem Eszter aludt, másik oldalamon Miki. Kimentem a fiú WC-be, és megmostam az arcom.
- Tehát a Sötétség terve az, hogy átjusson ebbe a világba, ahol elpusztítana mindent, és bosszút állna mindenkin, aki bármilyen rosszat tett neki. - gondolkoztam, miközben mégegyszer hideg vizet fröcsköltem arcomra. Aztán újra. Visszamentem és lefeküdtem.
Ismét az Álomvilágban ébredtem, de nem azon a fehér helyen, hanem egy sötét folyosón. Hirtelen megjelent előttem Alex.
- Gyerünk, futás! - kiabálta, majd megragadta kezemet, és egy ideig húzott maga után, aztán végre felfogtam, hogy mi van, vagyis nem, de talpra álltam, és futottam. Hátranéztem, de nem láttam semmit és senkit.
- Nem is üldöz senki! - mondtam Alexnek, de őt ez nem nagyon érdekelte, futott tovább.
- De, itt van! Értünk jött!
- De ki? - kérdeztem, mire megállt, és rám nézett. Vérfagyasztó hangon szólalt meg:
- A Halál.
- Igen! Én is ember vagyok, de nem tudok hosszabb ideig ebben a testben lenni. - mosolygott ránk gúnyosan. Hirtelen egy horkantásos üvöltés hallatszódott, és ismét egy lila köd-kéz nyúlt felénk, de elnyelt minket az átjáró.
Felébredtem. Mellettem Eszter aludt, másik oldalamon Miki. Kimentem a fiú WC-be, és megmostam az arcom.
- Tehát a Sötétség terve az, hogy átjusson ebbe a világba, ahol elpusztítana mindent, és bosszút állna mindenkin, aki bármilyen rosszat tett neki. - gondolkoztam, miközben mégegyszer hideg vizet fröcsköltem arcomra. Aztán újra. Visszamentem és lefeküdtem.
Ismét az Álomvilágban ébredtem, de nem azon a fehér helyen, hanem egy sötét folyosón. Hirtelen megjelent előttem Alex.
- Gyerünk, futás! - kiabálta, majd megragadta kezemet, és egy ideig húzott maga után, aztán végre felfogtam, hogy mi van, vagyis nem, de talpra álltam, és futottam. Hátranéztem, de nem láttam semmit és senkit.
- Nem is üldöz senki! - mondtam Alexnek, de őt ez nem nagyon érdekelte, futott tovább.
- De, itt van! Értünk jött!
- De ki? - kérdeztem, mire megállt, és rám nézett. Vérfagyasztó hangon szólalt meg:
- A Halál.
2015. szeptember 20., vasárnap
Tiétek a döntés!
Az utóbbi időben két blogon járt az agyam fogaskereke: Fekete halál kísértése és Szupergimi. Szerintetek melyik lenne jobb, melyiket írjam meg?
Fekete halál kísértése:
Egy görög férfi, és felesége, Athénban élnek. Mikor jön a pestis, Konstantinápoly felé akarnak menni, mert szerintük ott jobb életük lesz. Eindulnak, de mivel szegények, nem tudnak kifizetni egy hajót, úgyhogy gyalog mennek...
Szupergimi, avagy milyen lenne egy szuperhős-iskola?
Peter Parker (Pókember) és Johnny Storm (Fáklya) barátok. A Szupergimibe járnak, ahova olyan híres MARVEL comics és DC comics karakterek járnak, mint Superman, Batman, Flash, Csodanő, Láthatatlan lány, Amerika kapitány, Rozsomák, Vasember, Jean Grey, satöbbi. A tanárok is különlegesek: X Professzor, mint önuralom, biológia és pszichológia tanár, Magneto, mint emberi kultúra, történelem tanár, Nick Fury, mint sport és harc tanár, satöbbi...
Nektek melyik szimpatikusabb? Szavazzatok itt, vagy Facebookon! Minden véleményre kíváncsi vagyok!
Tiétek a döntés!
19. fejezet
Elnézést kérek mindenkitől! Azért tűntem el, mert beindult az iskolai élet. Tudom, hogy titeket ez nem érdekel, de azért legyetek megértőek! :) Itt az új rész! A Facebook is üzemel, úgyhogy visszatértem! Kommenteljetek, írjatok a Facebook oldalamra, meg minden, még egyszer bocsánat, hogy eltűntem, újra itt vagyok, jó olvasást!
Úgy távolodtunk el egymástól, hogy nem derítette ki Tóth, hogy ki volt a tettes. Szerencsére. Ha lebuktunk volna, akkor... Jobb nem is beszélni róla. Mindenki visszament a saját termébe, majd fél órával később megjelenik Kiss.
- Gyertek egy pillanatra! - elindultunk a gyülekező-osztályterem felé, majd, mikor mindenki ott volt, akkor kezdte el Tóth és Kiss a beszédüket:
- Először is mindenkitől bocsánatot kérek! Kérünk! - kezdte Tóth. - Mikitől, Levitől, Márktól, Vilmostól és én személy szerint a tanárnőtől is. Nagyon sajnálom, hogy az imént a folyosón megtörtént az a csete-paté, melynél nem voltam teljesen önmagam. Ilyen soha többet nem fog előfordulni. - a beszéd közben, csak a földet nézte, olykor elfordította fejét Kiss felé, de akkor is csak a földet bámulta. - Kiss tanárnő? - mondta, majd a fejét a tanárnő felé kezdte fordítani, már mindenki azt hitte, hogy ránéz, de az utolsó pillanatban meghátrált.
- Én ugyanúgy érzek, mint a tanár úr. - kezdte. - Nem voltam önmagam, bocsánatot kérek mindenkitől, aki tanúja volt a jelenetnek, és igen. Ilyen soha többet nem fog előfordulni.
- De... - kezdte Tóth. - ...minden rosszat félretéve, van egy csodás hírünk. Nagyjából, még három hét lenne, amíg kijuthatnánk. De! Jött egy levél! - mondta, majd elővett a zsebéből egy összegyűrt papírt.
- Hogy kaphattunk levelet? - kérdezte Miki.
- Ezt mi sem tudjuk. Mikor reggel kinyitottuk az ajtót, ott volt a terem előtt. - válaszolt Tóth helyett Kiss.
- Kitesszük a falra. Itt majd mindenki elolvashatja. - mondta Tóth, majd a fal felé kezdett menni, és egy gombostű segítségével felexportálta a falra a levelet. - Mehettek. - mindenki futott a falhoz, szerencse, hogy én közel ültem hozzá. A levélben ez állt:
Tisztelt osztály!
Mi szülők, jeleztük a rendőrségnek ezt a dolgot, és hamarosan, a tűzoltók segítségével, kiszabadítunk titeket. Nagyon aggódunk miattatok!
- Hogy kaphattunk levelet? - kérdezte Miki.
- Ezt mi sem tudjuk. Mikor reggel kinyitottuk az ajtót, ott volt a terem előtt. - válaszolt Tóth helyett Kiss.
- Kitesszük a falra. Itt majd mindenki elolvashatja. - mondta Tóth, majd a fal felé kezdett menni, és egy gombostű segítségével felexportálta a falra a levelet. - Mehettek. - mindenki futott a falhoz, szerencse, hogy én közel ültem hozzá. A levélben ez állt:
Tisztelt osztály!
Mi szülők, jeleztük a rendőrségnek ezt a dolgot, és hamarosan, a tűzoltók segítségével, kiszabadítunk titeket. Nagyon aggódunk miattatok!
Az osztály anyukái és apukái
U.I.:Nagyjából két nap, és kihozunk titeket.
- Ezaz!!! - üvöltött Levi, miután elolvasta a levelet.
- Ez jót jelent. - mondta Eszter.
- Tehát pontosan 48 óra múlva lesznek a kapu előtt. - okoskodott Aladár.
- Igen. - helyeselt Bogi.
- Muszáj ezt?! - kiabált rájuk Vilmos.
- Mit?
- Állandóan okoskodni?
- Igen. De csak az esetek többségében okoskodunk, és ezt nem is nevezném okoskodásnak, mivel ez musztán kijavítás.
- Tényleg? - kérdezte bambán Vilmos.
- Igen. És kérlek, ne beszélj így, az esetek többségében tudsz normálisan beszélni. Akkor most, miért nem?
- Hagyjál má' ezzel az esetek többségével! Nem vagyok rá kíváncsi, hogy mekkora agyad van!
- A velem egykorú gyerekeknek nagyjából...
- Nem érdekel! - szólt bele Vilmos.
- A levél csak jó hír. Két nap, és kijöhetünk. - fut végig a fejemben ez a gondolat.
2015. szeptember 17., csütörtök
Visszatértem!
Itt vagyok! Sajnálom, hogy eltűntem, de beindult az iskola. A tizenkilencedik fejezetet hamarosan felrakom, lehet, hogy a hétvégén (szeptember 19-20.). Remélem nincs harag, mert semmiképp sem akarom befejezni a sztorit, mert már vannak terveim a folytatásra!!! Közeledik a könyv (vagyis blog) vége! Alig várom! Tervbe van véve egy csomó blog! De mindenről a maga idejében! Üzenem:
Visszatértem!!!
2015. szeptember 6., vasárnap
18. fejezet
Tóth nagyon dühös volt akkor, mikor odaértünk.
- Hol voltatok?! - rivallt ránk. - Csak rátok vártunk.
- Elnézést, tanár úr! - mondtuk mindketten egyszerre.
- Rendben! Tehát, az éjszaka folyamán... - kezdte. - ...valaki, vagy valakik betörték ezt az ablakot.
- Tanár úr! - szólította meg Aladár Tóth-ot. - Nem lehet, hogy a nagy víznyomástól tört be az ablak? Hiszen megtiltotta, hogy éjszaka járkáljunk.
- Tudom, hogy megtiltottam, de vannak olyanok, akik ezt nem veszik figyelembe. - nézett Mikiék felé.
- Nem mi voltunk! - kiáltottak fel mind a négyen.
- Én nem is mondtam, hogy ti voltatok. - mentegetőzött Tóth. - Csak arra néztem.
- Véletlenül pont annak a fiúnak a szemébe néz, aki mindig rosszat csinál, és pont akkor teszi ezt, mikor éppen egy ablakkitörésről beszélünk? Micsoda véletlen!
- Elég legyen!
- Nincs igazam?
- De! - lépett Tóth elé Kiss. - Most neki van igaza. - Tóth szeme villámokat szórt. Akire ránézett, annak inába szállt a bátorsága, akármekkora is volt az.
- Tanárnő... - kezdte mondandóját. - ...abban egyet kell értsen, hogy ezek a gyerekek... - és Mikiékre mutatott. - ...sok rosszat tettek az iskolána, a tanároknak és a diákoknak. Szóljon, ha nincs igazam!
- Igaza van, tanár úr, de nem kell mindent rájuk kenni, csak azért, mert egyszer-kétszer csináltak valami rosszat.
- Egyszer-kétszer?! Ezek mindig azon törik a fejüket, hogy hogyan okozhatnak bajt.
- Az nem igaz! - kiabált Levi.
- Te maradj csöndben! - rivallt rá Tóth. Az arca tiszta vörös volt a feszültségtől, és ahogy ránk nézett... Arról jobb nem is beszélni. - Én most a tanárnővel beszélek!
- Neki is lehet véleménye! - szól közbe Kiss.
- Lehet, de nem kell kinyilvánítania!
- Dehogynem! Épp arra nevel ez az iskola! Azért van a diák, tanár-társulat!
- Az egy nagy hülyeség!
- Tehát már az iskola is hülyeség?!
- Nem ezt mondtam! - mi csak álltunk ott, és néztük, hogy hogyan vitatkozik két olyan tanár, akik eddig semmilyen ellenségeskedést nem mutattak, sőt! Mindenben egyetértettek, akár egyik mondta, akár másik. Most meg... olyan érzésünk volt, hogy mindjárt széttépik egymást a dühtől. Nem zavartatták magukat. Elég ciki lehetett, hogy egy egész osztály állt előttük.
- És biztos vagyok benne, hogy tudták, hogy arról a jelenetről az egész iskola tudomást fog szerezni. És mi csak hatodikosak voltunk. A felettünk lévő osztályok, plusz még a tanárok mit fognak szólni ehhez? - sprintelt végig az agyamon ez a gondolat. Jó gyorsan. Esztert próbáltam keresni szemeimmel, de előttem állt Miki és Levi, akik enyhén szólva magasak. Hátranéztem, és Eszteren akadt meg a szemem. Odamentem hozzá. Látszott rajta, hogy mikor észrevette, hogy elindulok felé, nem repdes az örömtől.
- Figyelj,... - keztem a fülébe súgni a gondolataimat. - ...ugye nem haragszol?
- Miért nem mondtad el nekem?
- Mit?
- Azt, hogy te vagy az egyik Kiválasztott!
- Mert akkor még ezt nem tudtam.
- Hát, persze!
- Tényleg! - Eszter gúnyosan felemelte a szemöldökét.
- Rendben. - sóhajtott.
- Köszönöm.
- Tehát én nem vagyok jó tanár?! - üvöltött Tóth.
- Nem ezt mondtam! - kiabált Kiss.
- Akkor?!
- Azt, hogy meg kell adni a gyerekeknek a választási lehetőséget!
- Miért, én nem adok?
- Nem!
- Nincs igaza!
- Dehogynem!
- Nincs!
- De!
- Nincs!
- Ki is futatta őket erdei iskolában?
- Én! De megérdemelték!
- Hülyeségeket beszél!
- Tanár úr, és tanárnő! - üvöltötte el magát Bogi.
- Mi van?! - üvöltöttek rá mind a ketten.
- Szerintem jobb lenne, hogyha mindketten lenyugodnának, mivel ez mostmár kezd idegesítő lenni. - mi csak néztünk. Még ha beszélni akartunk volna, amit nem akartunk, akkor se tudtunk volna. Bogi sokszor okoskodott már, de nem a tanárokkal. Tátott szájjal bámulta hármukat az egész 6. a. Meglepődötten néztünk a semmibe, majd Bogi folytatta. - Mindketten menjenek egy külön osztályterembe, és feküdjenek le.
- Előbb ki kell deríteni, hogy ki törte be az ablakot.
- Ennek sosem lesz vége. - súgta a fülembe Eszter.
2015. szeptember 5., szombat
Facebook!!!
Ez most nem egy újabb fejezet, hanem egy hír, amit mindenkivel közölni akarok! Megjelent a Facebook oldalam, amin mindent meg lehet majd találni rólam, és a Vízkatlanról. Nagyon kíváncsi vagyok a kommentekre, a véleményetekre, úgyhogy ne kíméljetek, mondjátok meg kerek-perec, hogy mit gondoltok rólam! Egyelőre ennyi! Sziasztok!
2015. szeptember 3., csütörtök
17. fejezet
Öt nap? Egy frászt! Sosem tudom betartani az ígéreteimet, de remélem nem utáltok még. Ezzel a fejezettel kicsit elkéstem, de ez lehet, hogy jó is, olyan szempontból, hogy érlelődni hagytam a 16. fejezetet. Jó olvasást, még egyszer bocsánat, és várom a kommenteket!
Teljesen megfogott az az álom. Minden éjszaka be kell jutnom az Álomvilágba, hogy négyen meggátoljuk, hogy Mortem kijusson az Attraksin világba, és feldúljon mindent. Mielőbb meg kell találni a Animákat, és utána őt is el kell pusztítani. Mellettem Miki, éppen a pólóját vette. Veszélyben vannak. Eszembe jutott, hogy még tegnap kitört a folyosó végi ablak.
Teljesen megfogott az az álom. Minden éjszaka be kell jutnom az Álomvilágba, hogy négyen meggátoljuk, hogy Mortem kijusson az Attraksin világba, és feldúljon mindent. Mielőbb meg kell találni a Animákat, és utána őt is el kell pusztítani. Mellettem Miki, éppen a pólóját vette. Veszélyben vannak. Eszembe jutott, hogy még tegnap kitört a folyosó végi ablak.
- Gyerekek! - jött be Tóth. - Gyertek majd ki az első emeleti folyosóra, tíz perc múlva!
- Rendben, tanár úr! - mondtuk.
- Ajjaj! - súgta a fülembe Eszter. - Mit álmodtál? - kérdezte, majd furcsa ujj mozgatásokat, és kézmozdulatokat csinált.
- Jól vagy? - kérdeztem szintén suttogva.
- Persze.
- Azt álmodtam, hogy egy Álomvilág nevű helyen vagyok, és találkozok három emberrel, meg egy Sötétséggel.
- Te?
- Igen. - azonnal megfogott, majd a falhoz lökött. Nagyon dühösnek látszott.
- Ki vagy te? - kérdezte annyira lassan, közben meggyőzően, és irtó ijesztően, hogy az ember az ilyenre mindig kényszert érez válaszolás terén.
- Varga Gergő. - mondtam röhögve. Tudtam, hogy nem ezt akarta hallani, de egy kis humor sosem árt. Na, de mi van Eszterrel? Begolyózott? Aztán ugrott be, hogy lehet, hogy köze lehet az Álomvilághoz, a Halálvilághoz, a Varázsvilághoz és az Attraksin világhoz.
- Te már meghaltál? - kérdeztem tőle.
- Lehet, hogy a Halálvilágból jött vissza. - gondoltam.
- Nem! - mondta, és furcsán nézett rám.
- Akkor ezt most álmodod? - mondtam, de aztán jónak éreztem hozzátenni a következőt: - Hülye kérdés volt.
- Ha tudsz a világokról, akkor neked elmondhatom, nem? - kérdezte, de nem tudtam megállapítani, hogy tőlem, vagy saját magától.
- Ne tőlem kérdezd.
- Nem is tőled kérdezem!
- Oké.
- Én...ööö...mágus vagyok.
- Mi?
- Igen.
- Mióta?
- Születésem óta.
- Miért nem mondtad nekem, azután, hogy tudomást szereztél a képességeimről?
- Mert nem voltam biztos benne, hogy nem a Sötétségnek dolgozol!
- Nem, de találkoztam vele az Álomvilágban, éjszaka.
- Tényleg?
- Nem volt még ott három gyerek?
- De.
- Ti négyen vagytok a Kiválasztottak.
- Tényleg? Ezt Johanna nem is mondta.
- Ki az a Johanna? Az egyik Kiválasztott?
- Igen.
- Gondoltam. Jó, hogy van egy lány is.
- Hát, igen. - kicsi szünet következett. Csak bámultunk egymásra.
- Gyertek már! - törte meg a csendet Miki. - Tóth csak rátok vár!
- Megyünk!
- Ajjaj! - súgta a fülembe Eszter. - Mit álmodtál? - kérdezte, majd furcsa ujj mozgatásokat, és kézmozdulatokat csinált.
- Jól vagy? - kérdeztem szintén suttogva.
- Persze.
- Azt álmodtam, hogy egy Álomvilág nevű helyen vagyok, és találkozok három emberrel, meg egy Sötétséggel.
- Te?
- Igen. - azonnal megfogott, majd a falhoz lökött. Nagyon dühösnek látszott.
- Ki vagy te? - kérdezte annyira lassan, közben meggyőzően, és irtó ijesztően, hogy az ember az ilyenre mindig kényszert érez válaszolás terén.
- Varga Gergő. - mondtam röhögve. Tudtam, hogy nem ezt akarta hallani, de egy kis humor sosem árt. Na, de mi van Eszterrel? Begolyózott? Aztán ugrott be, hogy lehet, hogy köze lehet az Álomvilághoz, a Halálvilághoz, a Varázsvilághoz és az Attraksin világhoz.
- Te már meghaltál? - kérdeztem tőle.
- Lehet, hogy a Halálvilágból jött vissza. - gondoltam.
- Nem! - mondta, és furcsán nézett rám.
- Akkor ezt most álmodod? - mondtam, de aztán jónak éreztem hozzátenni a következőt: - Hülye kérdés volt.
- Ha tudsz a világokról, akkor neked elmondhatom, nem? - kérdezte, de nem tudtam megállapítani, hogy tőlem, vagy saját magától.
- Ne tőlem kérdezd.
- Nem is tőled kérdezem!
- Oké.
- Én...ööö...mágus vagyok.
- Mi?
- Igen.
- Mióta?
- Születésem óta.
- Miért nem mondtad nekem, azután, hogy tudomást szereztél a képességeimről?
- Mert nem voltam biztos benne, hogy nem a Sötétségnek dolgozol!
- Nem, de találkoztam vele az Álomvilágban, éjszaka.
- Tényleg?
- Nem volt még ott három gyerek?
- De.
- Ti négyen vagytok a Kiválasztottak.
- Tényleg? Ezt Johanna nem is mondta.
- Ki az a Johanna? Az egyik Kiválasztott?
- Igen.
- Gondoltam. Jó, hogy van egy lány is.
- Hát, igen. - kicsi szünet következett. Csak bámultunk egymásra.
- Gyertek már! - törte meg a csendet Miki. - Tóth csak rátok vár!
- Megyünk!
2015. augusztus 28., péntek
16. fejezet
Valami fekete ködszerű dolog tartott felénk, majd egy átlátszó, de mégis fekete kézzé alakult át. A kéz kétszer akkora volt mi mi négyen összesen.
- Mi ez-ez-ez? - kiabált Alex.
- Ajándék-dék-dék! - mondta a Sötétség.
- Hagyj minket békén-kén-kén! - üvöltött Johanna, majd felugrott, és kezeivel a földre csapott. Egy szikla emelkedett ki a földből, és a kéz szertefoszlott.
- Engem nem tudtok megölni-ni-ni! - nevetett a Sötétség.
- Miért nem- nem-nem? - kérdeztem tőle.
- Mert nem létezem-zem-zem. Vannak megfigyelőim-im-im! - tehát ő volt. Vagyis neki az egyik embere. De hogyan jutott be az iskolába? Lehet, hogy egy tanuló? - Vagyis-gyis-gyis! Létezem, de a ti világotokban még nem-nem-nem.
- Még-még-még? - tette fel a kérdést Csaba.
- Még-még-még! - válaszolt a Sötétség. - Oda is be fogok jutni-ni-ni!
- Állok elébe! - kiáltott Alex.
- Hahaha! Nem vagytok abban a helyzetben-ben-ben, hogy tudtok nekem parancsolgatni-ni-ni.
- Biztos vagy benne-ne-ne? - tette fel a kérdést Johanna.
- Igen! - érdekes, hogy most nem hallatszódott még kétszer a gen szótag. - Viszlát! - és most se.
- Hát ez jó! - jelentette ki Alex. Nem volt visszhang.
- Azt mondta, hogy vannak mágusok? - bámult maga elé Csaba.
- Persze, hogy vannak! - mordult rá Johanna. - Az én családom is az! Mágus. Én is. -mondta, majd a zsebébe nyúlt. - Ez a pálcám. - vett ki egy sötétbarna pálcát a zsebéből.
- Elsajátítható ez a képesség? - léptem Johanna elé.
- Igen. - felelt. - De ezen a helyen nem.
- Te tudod, hogy hol vagyunk?
- Sejtem. - mondta, majd mikor mind a hárman kérdőn néztünk rá, folytatta. - Négy világ van. A Varázsvilág, az Attraksin világ...
- A mi? - kérdeztük kórusban.
- Attraksin világ. Ahol olyan emberek élnek, akik nem tudnak varázsolni. Meg nem különlegesek. - mindhárman tágra nyílt szemekkel figyeltünk. Még sosem hallottunk ezekről a világokról. - A Halálvilág, és végül az Álomvilág. Persze ezek között vannak átjárók. Főleg a Varázsvilág és az Attraksin világ között, de van az Attraksin világ, és az Álomvilág között is, és így tovább.
- Tehát, most az Álomvilágban vagyunk? - kérdeztem Johannától.
- Igen. Legalábbis én igen.
- Én is, mert éppen alszom. - mondta Alex.
- Én is. - osztotta meg az információt Csaba.
- Én is. - mondtam.
- De az hogy lehet, hogy pont mi négyen kerültünk ide? - kérdezte Alex.
- Lehet, hogy a Sötétség hozott ide minket. - ötletelt Johanna.
- És azt hogy értette, hogy nem tudjuk elpusztítani? - érdeklődött Csaba. Közben Johanna elővett egy régi könyvet, és lapozgatni kezdte.
- Hahó! Johanna! - ébreszti fel Csaba a lányt.
- Mi van?
- Hogy értette, hogy nem lehet elpusztítani?
- Azt keresem! - rivallt Csabára.
- Oké, oké! - kis idő után Johanna felkiáltott.
- Megvan!
- És?
- Egy erős varázsló fel tudja osztani magát.
- Mi? Feldarabolta saját magát? Fúj. - vágott undorodó pofát Alex.
- Elméletben, te észkombájn!
- Tehát csak akkor lehet elpusztítani, hogyha elpusztítottad a...
- Az Animáit.
- Mit?
- Mindent kétszer kell elmondani?
- Igen!
- Az Animái, a lelkei, csak akko rlesz sebezhető, ha azok már el vannak pusztítva. Itt azt is írja, hogy eddig csak egy ember volt képes ezt véghezvinni.
- Ki?
- Angus Mortem.
- Ismered? - kérdezte Csaba.
- Ember, ez a Sötétség! Fogd már fel!
- Oké!
- Azt mondta, hogy át akar jutni a mi világunkba. Azt hogy lehet megcsinálni?
- A Varázsvilágban nem csak jó varázslók vannak. Vannak, akik erejüket rosszra használnák, nekik a vezetőit kutatják a legnagyobb mágusok, mint például Albu Exsolve.
- Az ki? - kérdeztem.
- A legnagyobb fehérmágus.
- Ki a legnagyobb feketemágus?
- Itt azt írja, hogy Angus Mortem, aki már élt a mi világunkban, sőt, Exsolve tanította, de aztán mindig többet, és többet akart, majd rossz útra tért. Végül Exsolve legyőzte, de nem ölte meg. Egy varázslattal bezárta az Álom- és a Halálvilágba. Azóta itt van.
- Mióta?
- 2001-től.
- Beszéljünk meg egy találkozót az Attraksin világban! - ajánlottam, ügyet sem vetve arra, hogy éppen be vagyok zárva egy iskolába.
- Az nem olyan egyszerű! - vágták rá mind a hárman egyszerre.
- Nekem se.
- Az osztályommal egy barlangba ragadtunk be. - mondta Johanna.
- Mi meg a családommal elmentünk egy kisvárosba, ami egy vihar miatt el lett zárva a külvilágtól, és nem tudunk kijutni. - mondta Csaba.
- Mi a családommal, meg mégegy családdal egy erdőbe mentünk kirándulni, aminek a nagyrésze leégett erdőtűz miatt, és nem tudunk kijutni. - tálalt Alex.
- Én pedig az osztályommal, egy árvíz miatt, az iskolában ragadtam.
- Várjunk! - kezdi Johanna. - Mindegyikünk a saját eleme miatt van bezárva, és ezért mutatkoznak meg a képességei.
- Igen! - vágtuk rá kórusban.
- Ez nem lehet véletlen.
- Hát igen. - mondta Alex, majd mintha egy tornádóban lettünk volna, elkezdtünk forogni.
- Csaba, állítsd le! - parancsolt Johanna.
- Miért én?
- Mert te vagy a szél.
- Ja! - mondta Csaba, majd kezével próbálta megállítani a forgást, sikertelenül.
- Most jöttem rá, hogy tudom mi ez! - kiáltott fel Johanna.
- És mi? - kérdezte kíváncsian Alex.
- Ez az összekötő az Álomvilág és az Attraksin világ között.
- Akkor rendben! - mondtam. Csak forogtunk körbe-körbe. Egyre gyorsabban. Johanna egyszer csak eltűnik.
- Hova tűnt? - kérdeztük egymást. Alex is eltűnik, majd Csaba.
- Mi a..áááááá! - felébredek.
- Mi ez-ez-ez? - kiabált Alex.
- Ajándék-dék-dék! - mondta a Sötétség.
- Hagyj minket békén-kén-kén! - üvöltött Johanna, majd felugrott, és kezeivel a földre csapott. Egy szikla emelkedett ki a földből, és a kéz szertefoszlott.
- Engem nem tudtok megölni-ni-ni! - nevetett a Sötétség.
- Miért nem- nem-nem? - kérdeztem tőle.
- Mert nem létezem-zem-zem. Vannak megfigyelőim-im-im! - tehát ő volt. Vagyis neki az egyik embere. De hogyan jutott be az iskolába? Lehet, hogy egy tanuló? - Vagyis-gyis-gyis! Létezem, de a ti világotokban még nem-nem-nem.
- Még-még-még? - tette fel a kérdést Csaba.
- Még-még-még! - válaszolt a Sötétség. - Oda is be fogok jutni-ni-ni!
- Állok elébe! - kiáltott Alex.
- Hahaha! Nem vagytok abban a helyzetben-ben-ben, hogy tudtok nekem parancsolgatni-ni-ni.
- Biztos vagy benne-ne-ne? - tette fel a kérdést Johanna.
- Igen! - érdekes, hogy most nem hallatszódott még kétszer a gen szótag. - Viszlát! - és most se.
- Hát ez jó! - jelentette ki Alex. Nem volt visszhang.
- Azt mondta, hogy vannak mágusok? - bámult maga elé Csaba.
- Persze, hogy vannak! - mordult rá Johanna. - Az én családom is az! Mágus. Én is. -mondta, majd a zsebébe nyúlt. - Ez a pálcám. - vett ki egy sötétbarna pálcát a zsebéből.
- Elsajátítható ez a képesség? - léptem Johanna elé.
- Igen. - felelt. - De ezen a helyen nem.
- Te tudod, hogy hol vagyunk?
- Sejtem. - mondta, majd mikor mind a hárman kérdőn néztünk rá, folytatta. - Négy világ van. A Varázsvilág, az Attraksin világ...
- A mi? - kérdeztük kórusban.
- Attraksin világ. Ahol olyan emberek élnek, akik nem tudnak varázsolni. Meg nem különlegesek. - mindhárman tágra nyílt szemekkel figyeltünk. Még sosem hallottunk ezekről a világokról. - A Halálvilág, és végül az Álomvilág. Persze ezek között vannak átjárók. Főleg a Varázsvilág és az Attraksin világ között, de van az Attraksin világ, és az Álomvilág között is, és így tovább.
- Tehát, most az Álomvilágban vagyunk? - kérdeztem Johannától.
- Igen. Legalábbis én igen.
- Én is, mert éppen alszom. - mondta Alex.
- Én is. - osztotta meg az információt Csaba.
- Én is. - mondtam.
- De az hogy lehet, hogy pont mi négyen kerültünk ide? - kérdezte Alex.
- Lehet, hogy a Sötétség hozott ide minket. - ötletelt Johanna.
- És azt hogy értette, hogy nem tudjuk elpusztítani? - érdeklődött Csaba. Közben Johanna elővett egy régi könyvet, és lapozgatni kezdte.
- Hahó! Johanna! - ébreszti fel Csaba a lányt.
- Mi van?
- Hogy értette, hogy nem lehet elpusztítani?
- Azt keresem! - rivallt Csabára.
- Oké, oké! - kis idő után Johanna felkiáltott.
- Megvan!
- És?
- Egy erős varázsló fel tudja osztani magát.
- Mi? Feldarabolta saját magát? Fúj. - vágott undorodó pofát Alex.
- Elméletben, te észkombájn!
- Tehát csak akkor lehet elpusztítani, hogyha elpusztítottad a...
- Az Animáit.
- Mit?
- Mindent kétszer kell elmondani?
- Igen!
- Az Animái, a lelkei, csak akko rlesz sebezhető, ha azok már el vannak pusztítva. Itt azt is írja, hogy eddig csak egy ember volt képes ezt véghezvinni.
- Ki?
- Angus Mortem.
- Ismered? - kérdezte Csaba.
- Ember, ez a Sötétség! Fogd már fel!
- Oké!
- Azt mondta, hogy át akar jutni a mi világunkba. Azt hogy lehet megcsinálni?
- A Varázsvilágban nem csak jó varázslók vannak. Vannak, akik erejüket rosszra használnák, nekik a vezetőit kutatják a legnagyobb mágusok, mint például Albu Exsolve.
- Az ki? - kérdeztem.
- A legnagyobb fehérmágus.
- Ki a legnagyobb feketemágus?
- Itt azt írja, hogy Angus Mortem, aki már élt a mi világunkban, sőt, Exsolve tanította, de aztán mindig többet, és többet akart, majd rossz útra tért. Végül Exsolve legyőzte, de nem ölte meg. Egy varázslattal bezárta az Álom- és a Halálvilágba. Azóta itt van.
- Mióta?
- 2001-től.
- Beszéljünk meg egy találkozót az Attraksin világban! - ajánlottam, ügyet sem vetve arra, hogy éppen be vagyok zárva egy iskolába.
- Az nem olyan egyszerű! - vágták rá mind a hárman egyszerre.
- Nekem se.
- Az osztályommal egy barlangba ragadtunk be. - mondta Johanna.
- Mi meg a családommal elmentünk egy kisvárosba, ami egy vihar miatt el lett zárva a külvilágtól, és nem tudunk kijutni. - mondta Csaba.
- Mi a családommal, meg mégegy családdal egy erdőbe mentünk kirándulni, aminek a nagyrésze leégett erdőtűz miatt, és nem tudunk kijutni. - tálalt Alex.
- Én pedig az osztályommal, egy árvíz miatt, az iskolában ragadtam.
- Várjunk! - kezdi Johanna. - Mindegyikünk a saját eleme miatt van bezárva, és ezért mutatkoznak meg a képességei.
- Igen! - vágtuk rá kórusban.
- Ez nem lehet véletlen.
- Hát igen. - mondta Alex, majd mintha egy tornádóban lettünk volna, elkezdtünk forogni.
- Csaba, állítsd le! - parancsolt Johanna.
- Miért én?
- Mert te vagy a szél.
- Ja! - mondta Csaba, majd kezével próbálta megállítani a forgást, sikertelenül.
- Most jöttem rá, hogy tudom mi ez! - kiáltott fel Johanna.
- És mi? - kérdezte kíváncsian Alex.
- Ez az összekötő az Álomvilág és az Attraksin világ között.
- Akkor rendben! - mondtam. Csak forogtunk körbe-körbe. Egyre gyorsabban. Johanna egyszer csak eltűnik.
- Hova tűnt? - kérdeztük egymást. Alex is eltűnik, majd Csaba.
- Mi a..áááááá! - felébredek.
2015. augusztus 27., csütörtök
15. fejezet
Sziasztok! Ez a fejezet rövid lett, elnézést! Jó olvasást!
Valami nagyon különöset álmodtam. Egy olyan "világban" voltam, ahol minden fehér volt. Nem tudtam, hogy hogy kerültem oda, csak évekkel később, pontosabban tíz évvel később értettem meg. Szembe jött velem három ember. Kettő fiú, egy lány.
- Alex vagyok. - mutatkozott be egy szőke hajú, magas, velem egykorú gyerek.
- Johanna! - fordult felém a lány. Hosszú, barna haja leomlott a mellkasán.
- Csaba. - mondta nevét egy alacsony, kissé kövér fiú, akinek arca tele volt szeplőkkel.
- Gergő vagyok. Hogy kerülünk ide?
- Nem tudjuk. - vágták rá kórusban.
- Én tudom. - szólal meg egy hang. Mintha suttogva beszélne, mégis mindenki hallja. Elkezd nevetni. Úgy röhög, mintha előre tudta volna, hogy itt leszünk.
- Ki vagy te? - kiabált Johanna, és, mivel nagyon visszhangzik a tér, ahol voltunk, a te szót háromszor hallottuk.
- Hahó-hó-hó! - kiabált Csaba. - Mi a neved-ved-ved?
- A nevem-vem-vem: a sötétség-cség-cség.
- Ez nem is név-név-név! Mi az igazi neved-ved-ved? - üvöltötte Alex.
- Sötétség-cség-cség. Nem mondom el még egyszer-szer-szer! - kiáltott fel a magát sötétségnek nevező hang.
- Várjunk-junk-junk! - fordultam a többiekhez. - Ti nem vagytok különlegesek-sek-sek?
- De-de-de! - vágták rá kórusban.
- Én vagyok a tűz-tűz-tűz. - mondta Alex.
- Én a víz-víz-víz. - mondtam.
- Én a szél-szél-szél? - kérdezte önmagától Csaba. - Nem tom' pontosan-san-san.
- Az vagy-vagy-vagy! - felel Johanna. - Én pedig-dig-dig a kő-kő-kő.
- Négy elem-lem-lem! - kiáltott fel Alex.
- Hát persze-sze-sze! - rivallt ránk a Sötétség. - Ez miért olyan nagy dolog-log-log?
- Nem minden ember rendelkezik ilyen képességekkel-kel-kel. - mondta Alex.
- Ki mondta-ta-ta, hogy csak emberek-rek-rek léteznek-nek-nek? Óriások-sok-sok, sárkányok-nyok-nyok, mágusok-sok-sok, kentaurok-rok-rok. És még sorolhatnám-nám-nám. De-de-de! Nem ez a fontos-tos-tos! Hanem-nem-nem... - itt egy kis szünetet tartott. - ...Én-én-én!
- Ki vagy te? - kiabált Johanna, és, mivel nagyon visszhangzik a tér, ahol voltunk, a te szót háromszor hallottuk.
- Hahó-hó-hó! - kiabált Csaba. - Mi a neved-ved-ved?
- A nevem-vem-vem: a sötétség-cség-cség.
- Ez nem is név-név-név! Mi az igazi neved-ved-ved? - üvöltötte Alex.
- Sötétség-cség-cség. Nem mondom el még egyszer-szer-szer! - kiáltott fel a magát sötétségnek nevező hang.
- Várjunk-junk-junk! - fordultam a többiekhez. - Ti nem vagytok különlegesek-sek-sek?
- De-de-de! - vágták rá kórusban.
- Én vagyok a tűz-tűz-tűz. - mondta Alex.
- Én a víz-víz-víz. - mondtam.
- Én a szél-szél-szél? - kérdezte önmagától Csaba. - Nem tom' pontosan-san-san.
- Az vagy-vagy-vagy! - felel Johanna. - Én pedig-dig-dig a kő-kő-kő.
- Négy elem-lem-lem! - kiáltott fel Alex.
- Hát persze-sze-sze! - rivallt ránk a Sötétség. - Ez miért olyan nagy dolog-log-log?
- Nem minden ember rendelkezik ilyen képességekkel-kel-kel. - mondta Alex.
- Ki mondta-ta-ta, hogy csak emberek-rek-rek léteznek-nek-nek? Óriások-sok-sok, sárkányok-nyok-nyok, mágusok-sok-sok, kentaurok-rok-rok. És még sorolhatnám-nám-nám. De-de-de! Nem ez a fontos-tos-tos! Hanem-nem-nem... - itt egy kis szünetet tartott. - ...Én-én-én!
14. fejezet
- Rendben. - válaszoltam. - Mit is nyomozunk? - kérdeztem félénken.
- Nem tudom. Bármit. - mondta. Az első emeleten van a tesi-szertár. Elem lámpával a kezünkben, már biztosan haladtunk. Elértük az ablakokat a folyosó végén.
- Üljünk le. - ajánlottam.
- Rendben. - bólintott Eszter, majd leült a hideg földre. Csobogást hallottam, ezért megfordultam. Az ablak mellett folyt a víz. Aztán észrevettem, hogy az ablak felső sarkában elkezdett repedezni. Tovább repedezett. Eszter is észrevette, majd egymásra néztünk. Tovább repedett. Már csak egy méter hiányzott, és elért minket a repedés. Tovább repedett. Már a nyakamnál volt, mire kitört az egész! Mellettem, Eszter kiesett, én meg végig néztem. Aztán a kezemet irányítottam felé, mire egy nagy erejű vízsugár tört ki a kezemből, és ellökte Esztert az egyik fára, ami a vízben állt. Eszter kérdőn nézett rám.
- Ezt...höhö...meg...hogy...höhö...csináltad?! - kapkodott levegő után.
- Jól vagy? - kiabáltam utána, de mikor nem felelt, csak tágra nyílt, zöld szemeivel nézett rám, megkérdeztem még egyszer: - Jól vagy?
- Igen! - nyugodott meg.
- Biztos?
- Igen! Hogy csináltad?
- Mit? - játszottam az idiótát. Tudtam, hogy miről van szó, de nem akartam elfogadni. - Ezt ne mondd el senkinek. Oké?
- Oké. - bólintott.
- Add a kezedet! - mondtam, mire nyújtottam a kezemet. Ő is ezt tette, majd megfogtuk egymás kezét. Egy volt a baj: a víz egy-két méterre a folyosóra is bement, és én ezt nem vettem észre. Mikor megfogtam Eszter kezét, és megpróbáltam áthúzni, elcsúsztam, és leestem. De éppen mindketten meg tudtunk kapaszkodni, mivel az üveg, már nem volt ott.
- Szép volt! - mondta Eszter.
- Bocs. - vágtam rá. - Elcsúztam.
- Én is tudom.
- Oké. - mondtam, majd felhúztam magam, és segítettem Eszternek is feljönni, majd elindultunk a termünk felé.
- Mit fogunk mondani, hogy mit csináltunk?
- Mi? Semmit! Végig aludtuk az egész éjszakát. A stréberek úgy is meg fogják fejteni, hogy a nagy víznyomás miatt tört ki az üveg.
- Jó. - helyeseltem. - De mi van ha Mikiék rájönnek, hogy mi nem aludtunk.
- Majd azt mondjuk, hogy kimentünk WC-re.
- De egyszerre?
- Nem. Én felébredtem, majd kimentem, te pedig, rá egy percre felébredtél, és elvégezted a szükségleteidet.
- Jó. - elértük a terünk ajtaját, majd lábujjhegyen visszaraktam a széket, amivel kitámasztottuk az ajtót, és minketten lefeküdtünk. Nem kellett sok, és már aludtunk is.
- Ezt...höhö...meg...hogy...höhö...csináltad?! - kapkodott levegő után.
- Jól vagy? - kiabáltam utána, de mikor nem felelt, csak tágra nyílt, zöld szemeivel nézett rám, megkérdeztem még egyszer: - Jól vagy?
- Igen! - nyugodott meg.
- Biztos?
- Igen! Hogy csináltad?
- Mit? - játszottam az idiótát. Tudtam, hogy miről van szó, de nem akartam elfogadni. - Ezt ne mondd el senkinek. Oké?
- Oké. - bólintott.
- Add a kezedet! - mondtam, mire nyújtottam a kezemet. Ő is ezt tette, majd megfogtuk egymás kezét. Egy volt a baj: a víz egy-két méterre a folyosóra is bement, és én ezt nem vettem észre. Mikor megfogtam Eszter kezét, és megpróbáltam áthúzni, elcsúsztam, és leestem. De éppen mindketten meg tudtunk kapaszkodni, mivel az üveg, már nem volt ott.
- Szép volt! - mondta Eszter.
- Bocs. - vágtam rá. - Elcsúztam.
- Én is tudom.
- Oké. - mondtam, majd felhúztam magam, és segítettem Eszternek is feljönni, majd elindultunk a termünk felé.
- Mit fogunk mondani, hogy mit csináltunk?
- Mi? Semmit! Végig aludtuk az egész éjszakát. A stréberek úgy is meg fogják fejteni, hogy a nagy víznyomás miatt tört ki az üveg.
- Jó. - helyeseltem. - De mi van ha Mikiék rájönnek, hogy mi nem aludtunk.
- Majd azt mondjuk, hogy kimentünk WC-re.
- De egyszerre?
- Nem. Én felébredtem, majd kimentem, te pedig, rá egy percre felébredtél, és elvégezted a szükségleteidet.
- Jó. - elértük a terünk ajtaját, majd lábujjhegyen visszaraktam a széket, amivel kitámasztottuk az ajtót, és minketten lefeküdtünk. Nem kellett sok, és már aludtunk is.
2015. augusztus 23., vasárnap
13. fejezet
- Gergő! Kelj fel! - hallottam meg Eszter hangját. Kinyitottam a szemem. Éjszaka volt. - Már öt perce költelek. - mondta.
- Ó, bocs. Mélyen szoktam aludni.
- Nem baj.
- Akkor, megyünk? - kérdeztem tőle.
- Hát, persze!
- Rendben. - mondtam, majd felültem a matracról. Lábujjhegyeinken közelítjük meg az ajtót. Annak az osztályteremnek az ajtaja mindig nyikorgott. Ekkor is. Hátranézünk. Miki megmozdul. Mi még levegőt sem merünk mertünk venni. Ha felébred, és meglát minket, akkor lehet, hogy elmondja Tóth-nak, aki betiltotta az éjjeli mászkálást. Aztán rájövünk, hogy nem csak Mikitől kell félni. Sára is megmozdult.
- Tegyünk az ajtó elé valamit, hogy ne csapódjon be, és, mikor jövünk vissza, ne kelljen újra kinyitni. - ajánlotta Eszter.
- Szerintem is. - bólintottam. Az ajtóhoz állítjuk az egyik széket, majd elindulunk a folyosón. - Még sosem jártam a folyosón. - fordultam Eszter felé.
- Miért, szerinted én igen? - mondta szórakozottan.
- Nem. - továbbmentünk. alig látunk valamit. A folyosó két végén, az ablakok elé volt húzva a függöny, úgyhogy alig jutott be fény. A kezünket magunk elé tettük, és úgy haladtunk.
- A tesi-szertárban van zseblámpa. - jelentette ki Eszter.
- Honnan tudod?
- Már jártam bent, és körülnéztem.
- Ó. De, lehet, hogy mostmár nincs ott.
- Tegnapelőtt néztem meg! Még ott van, de a tanárok szobájából el kell venni a kulcsokat.
- Mi?
- Igen. Nyugi. Múltkor is elvettem. - nyugtatott meg. Hirtelen kinyílott a mosó csoport termének ajtaja, és kilépett rajta Aladár. Mi nem mozdultunk meg. Egymásra néztünk. Eszternek is ugyanolyan rémült arca volt, mint nekem. Mikor Aladár bement a WC-be, és becsukta az ajtót, mi már szinte futva mentünk fel, mivel ott van Tóth-ék szobája.
- Itt vagyunk. - mondta Eszter, és rámutatott az osztálytermünk ajtajára. Kinyitotta. Ez az ajtó szerencsére nem nyikorgott.
- Már, csak meg kell találni a kulcsokat. - súgta oda nekem Eszter.
- Az lesz a baj.
- Dehogyis! Vagy a tanári asztalnál van, vagy ebben a szekrényben. - mondta, majd a terem végében lévő szekrényre mutatott.
- Rendben. Én nézem a tanáriasztalt, te pedig nézd a szekrényt. Múltkor hol volt?
- A szekrényben, de lehet, hogy most nem ott lesz. - mondta, majd keresni kezdett. Rövid a haja, mégis mindig belelóg a szemébe. Most is állandóan ezt söpörte félre.
- Megvan! - kiáltott fel. Tóth megmozdult.
- Cssss! - tettem az ujjamat a szám elé.
- Nem vagyok szivárványos mezőn! - kiáltott fel Tóth.
- Mi? - röhögte el magát Eszter. Én is röhögtem.
- Ez egy fekete leves! - Eszter tovább röhögött. - És egy lila zsiráf! - kiált Tóth.
- Mit álmodhat? - nézett rám Eszter.
- Fogalmam sincs. - vontam meg vállaimat. - De valami nagyon szépet. - mondtam, majd nevettem. Kimentünk a teremből. Mindketten vihorásztunk. Nem bírtuk megállni, aztán továbbmentünk. Megérkeztünk a tesi-szertárhoz. Kinyitottuk az ajtót. Keresni kezdtünk.
- Itt van. - vettem a kezembe a zseblámpát.
- Oké, akkor, mostmár elkezdhetünk nyomozni. - mosolyodott el Eszter.
- Ó, bocs. Mélyen szoktam aludni.
- Nem baj.
- Akkor, megyünk? - kérdeztem tőle.
- Hát, persze!
- Rendben. - mondtam, majd felültem a matracról. Lábujjhegyeinken közelítjük meg az ajtót. Annak az osztályteremnek az ajtaja mindig nyikorgott. Ekkor is. Hátranézünk. Miki megmozdul. Mi még levegőt sem merünk mertünk venni. Ha felébred, és meglát minket, akkor lehet, hogy elmondja Tóth-nak, aki betiltotta az éjjeli mászkálást. Aztán rájövünk, hogy nem csak Mikitől kell félni. Sára is megmozdult.
- Tegyünk az ajtó elé valamit, hogy ne csapódjon be, és, mikor jövünk vissza, ne kelljen újra kinyitni. - ajánlotta Eszter.
- Szerintem is. - bólintottam. Az ajtóhoz állítjuk az egyik széket, majd elindulunk a folyosón. - Még sosem jártam a folyosón. - fordultam Eszter felé.
- Miért, szerinted én igen? - mondta szórakozottan.
- Nem. - továbbmentünk. alig látunk valamit. A folyosó két végén, az ablakok elé volt húzva a függöny, úgyhogy alig jutott be fény. A kezünket magunk elé tettük, és úgy haladtunk.
- A tesi-szertárban van zseblámpa. - jelentette ki Eszter.
- Honnan tudod?
- Már jártam bent, és körülnéztem.
- Ó. De, lehet, hogy mostmár nincs ott.
- Tegnapelőtt néztem meg! Még ott van, de a tanárok szobájából el kell venni a kulcsokat.
- Mi?
- Igen. Nyugi. Múltkor is elvettem. - nyugtatott meg. Hirtelen kinyílott a mosó csoport termének ajtaja, és kilépett rajta Aladár. Mi nem mozdultunk meg. Egymásra néztünk. Eszternek is ugyanolyan rémült arca volt, mint nekem. Mikor Aladár bement a WC-be, és becsukta az ajtót, mi már szinte futva mentünk fel, mivel ott van Tóth-ék szobája.
- Itt vagyunk. - mondta Eszter, és rámutatott az osztálytermünk ajtajára. Kinyitotta. Ez az ajtó szerencsére nem nyikorgott.
- Már, csak meg kell találni a kulcsokat. - súgta oda nekem Eszter.
- Az lesz a baj.
- Dehogyis! Vagy a tanári asztalnál van, vagy ebben a szekrényben. - mondta, majd a terem végében lévő szekrényre mutatott.
- Rendben. Én nézem a tanáriasztalt, te pedig nézd a szekrényt. Múltkor hol volt?
- A szekrényben, de lehet, hogy most nem ott lesz. - mondta, majd keresni kezdett. Rövid a haja, mégis mindig belelóg a szemébe. Most is állandóan ezt söpörte félre.
- Megvan! - kiáltott fel. Tóth megmozdult.
- Cssss! - tettem az ujjamat a szám elé.
- Nem vagyok szivárványos mezőn! - kiáltott fel Tóth.
- Mi? - röhögte el magát Eszter. Én is röhögtem.
- Ez egy fekete leves! - Eszter tovább röhögött. - És egy lila zsiráf! - kiált Tóth.
- Mit álmodhat? - nézett rám Eszter.
- Fogalmam sincs. - vontam meg vállaimat. - De valami nagyon szépet. - mondtam, majd nevettem. Kimentünk a teremből. Mindketten vihorásztunk. Nem bírtuk megállni, aztán továbbmentünk. Megérkeztünk a tesi-szertárhoz. Kinyitottuk az ajtót. Keresni kezdtünk.
- Itt van. - vettem a kezembe a zseblámpát.
- Oké, akkor, mostmár elkezdhetünk nyomozni. - mosolyodott el Eszter.
2015. augusztus 22., szombat
12. fejezet
El sem hittem, hogy ez történt. Egy kis idő múlva megint elhagyta egy csepp a kezemet. Nem tudtam, hogy hogy csináltam, de élveztem, majd meghallottam egy zörgést. Hátranéztem, és lábdobogást hallottam. Mire a folyosó közepére értem, csak a haját láttam a "megfigyelőből", és ezáltal megtudtam, hogy lány. Nem futottam utána.
Egész nap foglalkoztatott, hogy ki volt a megfigyelő, de mivel sok lány van az osztályban, ezért nem tudtam kideríteni. Hosszú hajat láttam, úgyhogy Eszter, Antónia, Anna és Bogi nem jöhet szóba. Mikor ezt átgondoltam, megnyugodtam, hogy nem Eszter látott. Aztán jött az, hogy az illetőnek barna haja volt. Emese, Melinda és Orsi kiesett, mivel Emesének szőke, Melindának és Orsinak pedig fekete. Ki maradt? Réka, Ági, Sára és Veronika. Zuhanyzás és vacsora között, mikor mentünk az ebédlő felé, Mikivel beszélgettem. Elfelejtettem mondani, hogy Miki nagyon hálás volt azért, mert kimentettem, és szinte mindent megcsinált, amit mondtam neki. (Nem utasítottam olyan sokat, de például amikor mondtam reggelinél, hogy hozzon valaki poharat, akkor ő egyből felpattant, és intézkedett. Még az is volt, hogy felment a másodikra, ebéd közben, és lehozta a tolltartómat, ami azért kellett, hogy mutassam meg Eszternek. Nem tudom, hogy miért érdekelte Esztert, de megmutattam neki.) Mikit sosem láttam ilyennek. Mindig nagymenősködött, amikor egy szót is akartam hozzá szólni.
- És az oroszokról, meg az amerikaiakról mit gondolsz? - kérdezte Miki.
- Semmit. Hagyni kell őket, hadd uralják az egész világot. Az ők gazdasági harcuk, Magyarországot nem érinti. - mondtam. - Szerencsére! - tettem hozzá.
A vacsora sonkás kenyér volt paradicsommal és uborkával. A főző csoport mindig, kivétel nélkül, finomat csinált, de ekkor...Ez a vacsora nem sikerült túl jól. De legalább a menzánál jobb ellátást kapunk. Vacsora után mindenki a termébe vonult.
- Jaj, ne!!! - kiáltott fel Sára, mikor meglátta, hogy valaki kiöntötte a körömlakkját. - Miki!
- Nem én voltam! Most tényleg nem. - Miki tavaly tönkretette Sára rúzsát, majd az egészet Levire kente. Ezek után, egy-két hónapig nem voltak jóban.
- De! Te voltál tavaly is, és megint szórakozni akarsz velem!
- Sára, most tényleg nem én voltam! Esküszöm! Miért csináltam volna?
- Mert te ilyen vagy! - vágta rá Sára.
- Mi? Én ilyen vagyok?
- Igen! Bunkó vagy!
- Ez nem is így van!
- Dehogynem! Te is tudod!
- Hát, akkor rólad is lehetne beszélni! Jó sokat! Ne gondold, hogy tökéletes vagy!
- Én ilyet nem mondtam!
- Nem mondtad, de kifejezted!
- Én, nem!
- Dehogynem!
- Nem!
- De!
- Nem! - üvöltött Sára, és kifutott a teremből. Miki ment utána.
- Miért csináltam volna újra, hogyha akkor is, jó nagy büntetést kaptam?
- Csak azért, mert...Már mondtam! Te ilyen vagy!
- Persze, persze!
- Álljatok már le! - ugrott kettejük közé Eszter.
- Légy szíves, ne szólj bele! - rivallt rá Miki.
- Hé! Nyugi! - álltam Eszter elé.
- Na, jó, mindenki maradjon nyugton! - üvöltötte Ági. Mikinek már teljesen kivörösödött az arca.
- Mi ez a nagy lárma itt? - jött oda hozzánk Tóth.
- Miki kiöntötte a körömlakkomat!
- Nem is én...
- Nyugalom! Hívtátok már a kukás csoportot? - kérdezte Tóth.
- Még nem. - felelt Eszter.
- Akkor, Eszter légy szíves!
- Rendben. - mondta Eszter, és azonnal elindult. Kis idő után ott termett Orsi, Vilmos, Zsolt, Márk, Anna és Réka együttese.
- Hol van a lakktócsa? - kérdezte Zsolt.
- Bent. - mondta Sára.
- Szép volt! - röhögtek Vilmosék, majd pacsit próbáltak adni Mikinek, de az nem nagyon volt jó kedvében.
- Nem én voltam!
- Ó, dehogynem! - kiabált Sára.
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Ezt most azonnal fejezzétek be! - utasította őket Tóth. - Most!
- Elnézést. - húzta be a fejét Miki.
- Bocsánat. - mondta Sára.
- Már tiszta! - jött ki elégedetten a teremből Zsolt.
- Köszönöm, Zsolt.
- Szívesen, tanár úr!
- Mehettek.
- Mi még maradnánk! - mondta Vilmos és Márk. - Kíváncsiak vagyunk az eredményre.
- Nem érdekel! - mondta Tóth. - Ti is, meg a többiek is elmentek.
- Rendben. - mondtuk kórusban.
- Miki, Sára! Ti maradjatok itt!
- De, tanár úr, én nem csináltam semmit! - tiltakozott Miki.
- Az majd kiderül! - zárta le a beszélgetést Tóth, majd halkan kezdtek beszélni, amit már nem hallottunk.
- Szerintem nem Miki volt. - súgtam oda Eszternek.
- Szerintem se. Mit szólnál, ha este nyomoznánk?
- Nyomoznánk? - azt hittem, hogy nem halottam jól.
- Igen.
- Oké. - mondtam, majd bementünk, és lefeküdtünk.
2015. augusztus 18., kedd
11. fejezet
Megkérjük kedves olvasóinkat, hogy a következő három sort olyan gyorsan olvassák el, amilyen gyorsan csak tudják. Megértésüket köszönjük.
Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi... Nem tudom annyiszor leírni, mint ahányszor a fejemben felröppen ez a gondolat. Tudom, hogy megígértem, de nem tudtam megírni ezt a fejezetet ilyen gyorsan. Még egyszer elnézést, és jó olvasást!
Eszter teljesítette kérésemet, és ott maradt. Az egész napját arra áldozta, hogy velem legyen, de (nem akarok nagyképűnek tűnni) szerintem nagyon jól szórakozott, és nem bánta meg. Sokat nevettünk, és egyszer sem nyitott be senki. Azt a napot nem fogom elfelejteni...
Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi... Nem tudom annyiszor leírni, mint ahányszor a fejemben felröppen ez a gondolat. Tudom, hogy megígértem, de nem tudtam megírni ezt a fejezetet ilyen gyorsan. Még egyszer elnézést, és jó olvasást!
Eszter teljesítette kérésemet, és ott maradt. Az egész napját arra áldozta, hogy velem legyen, de (nem akarok nagyképűnek tűnni) szerintem nagyon jól szórakozott, és nem bánta meg. Sokat nevettünk, és egyszer sem nyitott be senki. Azt a napot nem fogom elfelejteni...
Másnap viszont rossz dolgok jöttek. Az első az volt, hogy, mivel már meggyógyultam, már nem pihenhettem. A másik, hogy nem volt velem Eszter. Ez volt a legrosszabb. A harmadik, hogy kellett ruhát szárítanom. Nem voltam, és vagyok lusta, de melyik korombeli gyerek szeret dolgozni? Senki. De, azért jó dolgok is voltak. Eszterrel egész nap beszélgettünk. Minden ezredmásodpercet kihasználtunk. Például megtudtam, hogy Eszter apja házakat épít, és az anyja eladja azokat. Vacsora előtt odajött hozzám Ági.
- Tudod... - kezdte.
- Amúgy, kösz, hogy elmondtad Eszternek. - nem nagyon hangsúlyoztam, ezért nem lehetett kivenni, hogy haragszom rá, vagy örülök annak, hogy nem nekem kell kínlódni azzal, hogy tálaljam Eszternek a dolgokat, és ez nagyon látszott Ágin.
- Most haragszol rám? - kérdezte halkan. Ekkor jutott eszembe, hogy az emberi beszédben, a hangsúlynak fontos szerepe van.
- Nem, nem, dehogyis! Sőt.. Örülök. Nem nekem kellett küszködni. - mosolyogtam rá.
- Ó, király! - Ági sosem szokott mondani, csak maximum 3-4 mondatot. Közben eszembe jutott az is, hogy beleszóltam a mondókájába, mert az én mondanivalómat fontosabbnak találtam.
- Mit is akartál mondani? - kérdeztem tőle.
- Ja, igen! Azt akartam kérdezni, - a hangsúly a kérdezni-n volt. (Az én hangsúlyom pedig a hangsúlyon) - hogy nem haragszol-e amiatt, hogy elmondtam Eszternek? - mondta, de nem tudtam válaszolni, mert folytatta. - De ezt már megtudtam, úgyhogy...
- Rendben. - mondom egy kis szünet után. - Akkor ennyi?
- Aha.
- Oké, szia! - rohantam el. Szerintem még fel sem fogta, hogy én már nem vagyok, ott, és én sem tudtam, hogy hova megyek, de akkor ez engem nem nagyon érdekelt. A bejárat elé rohantam. Eszembe jutott, hogy mit kérdezett tőlem Tóth.
- De volt valami nagyon, fura dolog...olyan izé...a mentésben. - bukkantak fel a gondolatok a fejemben.
- Mi?
- Az, hogy öt percig bírtad a víz alatt. - hallom Tóth szavait fejemben. Azt én sem értettem. Hogy tudtam olyan sokáig, levegő nélkül a víz alatt maradni?
A bejárat előtt tiszta víz volt minden. A kezemet hozzáérintettem a vízhez, majd felemeltem. Ezután a WC-ben vettem egy törülközőt, és letöröltem a vizet a kezemről, úgy, hogy egy csepp sem maradt rajta. Azután újból a bejárat elé mentem, és valahogy megpróbáltam csinálni valamit. Nem tudtam, hogy hogy kell, de a filmekben láttam, hogy valamelyik ember vizet tud csinálni a kezével. Én is egy ilyen akartam csinálni. Biztos voltam benne, hogy lehetetlen, de nem adtam fel. Egy kicsit erőlködtem, majd...egy vízcsepp hagyta el, teljesen száraz kezemet.
- Tudod... - kezdte.
- Amúgy, kösz, hogy elmondtad Eszternek. - nem nagyon hangsúlyoztam, ezért nem lehetett kivenni, hogy haragszom rá, vagy örülök annak, hogy nem nekem kell kínlódni azzal, hogy tálaljam Eszternek a dolgokat, és ez nagyon látszott Ágin.
- Most haragszol rám? - kérdezte halkan. Ekkor jutott eszembe, hogy az emberi beszédben, a hangsúlynak fontos szerepe van.
- Nem, nem, dehogyis! Sőt.. Örülök. Nem nekem kellett küszködni. - mosolyogtam rá.
- Ó, király! - Ági sosem szokott mondani, csak maximum 3-4 mondatot. Közben eszembe jutott az is, hogy beleszóltam a mondókájába, mert az én mondanivalómat fontosabbnak találtam.
- Mit is akartál mondani? - kérdeztem tőle.
- Ja, igen! Azt akartam kérdezni, - a hangsúly a kérdezni-n volt. (Az én hangsúlyom pedig a hangsúlyon) - hogy nem haragszol-e amiatt, hogy elmondtam Eszternek? - mondta, de nem tudtam válaszolni, mert folytatta. - De ezt már megtudtam, úgyhogy...
- Rendben. - mondom egy kis szünet után. - Akkor ennyi?
- Aha.
- Oké, szia! - rohantam el. Szerintem még fel sem fogta, hogy én már nem vagyok, ott, és én sem tudtam, hogy hova megyek, de akkor ez engem nem nagyon érdekelt. A bejárat elé rohantam. Eszembe jutott, hogy mit kérdezett tőlem Tóth.
- De volt valami nagyon, fura dolog...olyan izé...a mentésben. - bukkantak fel a gondolatok a fejemben.
- Mi?
- Az, hogy öt percig bírtad a víz alatt. - hallom Tóth szavait fejemben. Azt én sem értettem. Hogy tudtam olyan sokáig, levegő nélkül a víz alatt maradni?
A bejárat előtt tiszta víz volt minden. A kezemet hozzáérintettem a vízhez, majd felemeltem. Ezután a WC-ben vettem egy törülközőt, és letöröltem a vizet a kezemről, úgy, hogy egy csepp sem maradt rajta. Azután újból a bejárat elé mentem, és valahogy megpróbáltam csinálni valamit. Nem tudtam, hogy hogy kell, de a filmekben láttam, hogy valamelyik ember vizet tud csinálni a kezével. Én is egy ilyen akartam csinálni. Biztos voltam benne, hogy lehetetlen, de nem adtam fel. Egy kicsit erőlködtem, majd...egy vízcsepp hagyta el, teljesen száraz kezemet.
2015. augusztus 6., csütörtök
10. fejezet
Mikor visszament aludni Eszter, egyedül maradtam, majd elaludtam. Eszter tanácsolta, hogy aludjak, és pihenjek, amennyit csak tudok, mert az, ami történt, az durva volt.
Mikor felébredtem, nagy volt sürgés-forgás körülöttem. Mindenki látni akart. Miki jött oda elsőként hozzám:
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - mondta, és csak mondta, és mondta. Én meg csak hallgattam. Aztán odajött Tóth:
- Elég lesz, Miki! - mondta, majd odafordult hozzám. - Köszönöm.
- Szívesen.
- De volt valami, nagyon fura dolog...olyan izé...a mentésben.
- Mi?
- Az hogy öt percig bírtad levegő nélkül a víz alatt. - ez tényleg furcsa volt, még számomra is. Én sosem tudtam úszni. Akkor, meg, amikor kimentettem a fiúkat, hirtelen, mintha kopoltyúm lett volna. Mindenki csodálkozott. Pont én? Mikor, még, nem is tudok úszni? Ez különös - Nem tudsz semmit? - kérdezte Tóth.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Hagyjuk magára! - mondta Eszter. Kihozott a nehéz helyzetek börtönéből. Ránéztem, és bólintva köszöntem meg neki. Megint egyedül maradtam, de percekkel később megjelent Eszter, újra.
- Három óránként kell ellenőrizzelek, most kilenc van.
- Ó - néztem rá barátságosan. ez azt jelentette, hogy egy napot leszek Eszterrel. Mármint, hogy háromóránként jön be, de ő fogja hozni a reggelit, az ebédet, és a vacsorát. Számomra ez a mennyország! Egy célom volt aznap: elérni, hogy Eszternek is az a nap legyen a mennyország. Ez nem volt nehéz, szerencsére. Akkor vettem észre, hogy a kémia-teremben vagyok, egy matracon. Itt szokták tartani az elsősegély-tanfolyamot, és szakkört, amire Eszter játr. A terem közepén volt a matracom. Velem szemben a poros üvegek, amik mindig ott állnak, és soha az életben nem nyúl hozzá senki, még a kémiatanár, Kovács sem. Semmire nem használják. Igaz, nekünk hatodikosoknak, még nincs kémia, de Kovács tartja a természetismeretet, ami ebben a teremben van, és nem olyan rossz. Eszter leteszi mellém a reggelimet, ami szerintem más, mint a többieké. Tej, Sonkás kenyér, joghurt és valamilyen gyógyszer. Ovális alakja van, és zöld. Utáltam, és utálom a gyógyszereket, mert annyira büdös, hogy aki állva veszi be, az biztos, hogy a földön végzi, aki meg széken, az is. De, miután megettem mindent, és nagyon finomak voltak, bevettem a gyógyszert, kérés és víz nélkül. Eszter csak mosolyogva ült ott mellettem, én meg, (egyszer az életben) nem figyeltem rá, de úgy látszott, hogy őt ez cseppet sem zavarta. Csak ült ott, és mosolyogva nézte, ahogy eszem. Mikor megettem mindent, szalvétát adott, és mikor ide adta, akkor is mosolygott.
- Mitől van ilyen jó kedved? - kérdeztem tőle, majd, mikor mutatta, hogy tejes a szám, letöröltem.
- Nem tudom, de mikor három órával ezelőtt beléptem ebbe a terembe, nem tudtam nem mosolyogni. És most is ugyanez a helyzet.
- Igazad van. Annyira világos ez a hely, hogy egyszerűen nem lehet rossz kedve az embernek.
- Nem, nem azért. - nézett rám. Én megint, csak a szemét bámultam. - Miattad.
- Zene füleimnek!!! - gondoltam még egyszer.
- Miattad, mert...ahogy elkezdek veled beszélgetni, teljesen felszabadulok.
- Kösz, de ez nem csak nekem köszönhető, te ilyen vagy.
- Nem. Én egyáltalán nem ilyen vagyok! A barátnőimmel nem tudok úgy beszélni, mint veled, pedig őket régebb óta ismerem, mint téged. - erre nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem a szemét. Még mindig a szemét. Csak a szemét. Nem tudtam mit mondani, de nem csippentettem le a tekintetemet a szeméről. Csak néztem, majd ő felállt.
- Kérsz még valamit?
- Csak maradj itt!
Mikor felébredtem, nagy volt sürgés-forgás körülöttem. Mindenki látni akart. Miki jött oda elsőként hozzám:
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - mondta, és csak mondta, és mondta. Én meg csak hallgattam. Aztán odajött Tóth:
- Elég lesz, Miki! - mondta, majd odafordult hozzám. - Köszönöm.
- Szívesen.
- De volt valami, nagyon fura dolog...olyan izé...a mentésben.
- Mi?
- Az hogy öt percig bírtad levegő nélkül a víz alatt. - ez tényleg furcsa volt, még számomra is. Én sosem tudtam úszni. Akkor, meg, amikor kimentettem a fiúkat, hirtelen, mintha kopoltyúm lett volna. Mindenki csodálkozott. Pont én? Mikor, még, nem is tudok úszni? Ez különös - Nem tudsz semmit? - kérdezte Tóth.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Hagyjuk magára! - mondta Eszter. Kihozott a nehéz helyzetek börtönéből. Ránéztem, és bólintva köszöntem meg neki. Megint egyedül maradtam, de percekkel később megjelent Eszter, újra.
- Három óránként kell ellenőrizzelek, most kilenc van.
- Ó - néztem rá barátságosan. ez azt jelentette, hogy egy napot leszek Eszterrel. Mármint, hogy háromóránként jön be, de ő fogja hozni a reggelit, az ebédet, és a vacsorát. Számomra ez a mennyország! Egy célom volt aznap: elérni, hogy Eszternek is az a nap legyen a mennyország. Ez nem volt nehéz, szerencsére. Akkor vettem észre, hogy a kémia-teremben vagyok, egy matracon. Itt szokták tartani az elsősegély-tanfolyamot, és szakkört, amire Eszter játr. A terem közepén volt a matracom. Velem szemben a poros üvegek, amik mindig ott állnak, és soha az életben nem nyúl hozzá senki, még a kémiatanár, Kovács sem. Semmire nem használják. Igaz, nekünk hatodikosoknak, még nincs kémia, de Kovács tartja a természetismeretet, ami ebben a teremben van, és nem olyan rossz. Eszter leteszi mellém a reggelimet, ami szerintem más, mint a többieké. Tej, Sonkás kenyér, joghurt és valamilyen gyógyszer. Ovális alakja van, és zöld. Utáltam, és utálom a gyógyszereket, mert annyira büdös, hogy aki állva veszi be, az biztos, hogy a földön végzi, aki meg széken, az is. De, miután megettem mindent, és nagyon finomak voltak, bevettem a gyógyszert, kérés és víz nélkül. Eszter csak mosolyogva ült ott mellettem, én meg, (egyszer az életben) nem figyeltem rá, de úgy látszott, hogy őt ez cseppet sem zavarta. Csak ült ott, és mosolyogva nézte, ahogy eszem. Mikor megettem mindent, szalvétát adott, és mikor ide adta, akkor is mosolygott.
- Mitől van ilyen jó kedved? - kérdeztem tőle, majd, mikor mutatta, hogy tejes a szám, letöröltem.
- Nem tudom, de mikor három órával ezelőtt beléptem ebbe a terembe, nem tudtam nem mosolyogni. És most is ugyanez a helyzet.
- Igazad van. Annyira világos ez a hely, hogy egyszerűen nem lehet rossz kedve az embernek.
- Nem, nem azért. - nézett rám. Én megint, csak a szemét bámultam. - Miattad.
- Zene füleimnek!!! - gondoltam még egyszer.
- Miattad, mert...ahogy elkezdek veled beszélgetni, teljesen felszabadulok.
- Kösz, de ez nem csak nekem köszönhető, te ilyen vagy.
- Nem. Én egyáltalán nem ilyen vagyok! A barátnőimmel nem tudok úgy beszélni, mint veled, pedig őket régebb óta ismerem, mint téged. - erre nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem a szemét. Még mindig a szemét. Csak a szemét. Nem tudtam mit mondani, de nem csippentettem le a tekintetemet a szeméről. Csak néztem, majd ő felállt.
- Kérsz még valamit?
- Csak maradj itt!
9. fejezet
Mikor felkeltem, Eszter nézett a szemembe. Rám mosolygott.
- Ezt csak álmodom? - kérdeztem bárkitől, aki hallott.
- Nem, ez én vagyok. - mondta Eszter. - Nagyon bátor voltál. Ági elmondott valamit, aminek lehet, hogy örülsz. - mondta, majd még egyszer rám mosolygott.
- Ági elmondta neki? Ezt biztos álmodom. - gondoltam magamban. - Neee! Mindenki megtudta a titkomat.
- Miért mondta meg? - kérdezem a lánytól.
- Mert azt mondta, hogy mivel oda leszek érted, ami igaz, ezért... csak, hogy tudjam.
- Mi?! Oda leszel értem?
- Igen.
- Mióta?
- Amióta, majdnem feláldoztad magad Mikiért.
- Tényleg? Hány napot voltam... - kezdtem, de nem voltam benne biztos, hogy csak elájultam. Szerencsére Eszter magától is rájött, hogy mit próbáltam kinyögni.
- Elájultál. Két napot.
- Ú, az nem jó.
- Hát, nem, és még egy napot bent kell maradj.
- Mi? Neee! - kiáltottam. - Amúgy, a fiúk hogy vannak?
- Neked köszönhetően teljesen jól. De, csak azért, mert te segítettél. Majdnem megfulladtak.
- Ki mentett ki?
- Tóth. Közel voltál hozzájuk. Könnyen kimentettek. Tóth ruháját száríthattuk, de... - kis szünetet tartott, aztán folytatta. - ...megérte.
- Zene füleimnek. - gondoltam. Eszterrel ilyen sokat még sosem beszéltünk. Csak azon a decemberi napon. Megláttam őt, Rékát, meg Annát a bejáratnál. Mikor bent voltak, odamentem hozzájuk.
- Sziasztok! - mondtam, de ők még nem fogták fel, hogy én is ott vagyok.
- Ő, izé...Szia! - köszönt vissza elsőnek Eszter.
- Ja, igen! Szia! - köszönt Réka és Anna kórusban.
- Hogy hogy itt vagy? - kérdezte Eszter. Ez a Városi Bevásárlóközpontban volt. Tényleg, az volt az első alkalom, hogy oda mentem, és fiúk nem nagyon szoktak járni oda. Akkor én Marcival és Botival voltam. Tamás büntetésben volt, ezért nem jöhetett el velünk, pedig mi azt nagyon szerettük volna. Ezután fél órát beszélgettem a lányokkal, de közben végig Eszter szemébe néztem. Ahogy ragyogott a zöld szeme, és mikor megcsillant, mert a lámpa felé nézett, az annyira gyönyörű volt, hogy csak arra tudtam nézni. Aztán elbúcsúztunk, és ennyi.
- Hány óra van? - kérdeztem Esztertől.
- Még csak hat, de vállaltam, hogy foglak ápolni, ha ezt lehet ápolásnak nevezni, mert egy csoportban vagyunk, és mert részt vettem az elsősegély-tanfolyamon.
- Más nem volt?
- Miért? Baj, hogy én vagyok?
- Tudod, hogy nem. - néztem rá bociszemekkel. Rám mosolygott.
- Senki nem jelentkezett önként.
- És te? Te miért?
- Mert mi egy csoportban vagyunk, és, amit Ági elmondott az irányított legfőképp.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, és tényleg nem álmodtam.
- Ezt csak álmodom? - kérdeztem bárkitől, aki hallott.
- Nem, ez én vagyok. - mondta Eszter. - Nagyon bátor voltál. Ági elmondott valamit, aminek lehet, hogy örülsz. - mondta, majd még egyszer rám mosolygott.
- Ági elmondta neki? Ezt biztos álmodom. - gondoltam magamban. - Neee! Mindenki megtudta a titkomat.
- Miért mondta meg? - kérdezem a lánytól.
- Mert azt mondta, hogy mivel oda leszek érted, ami igaz, ezért... csak, hogy tudjam.
- Mi?! Oda leszel értem?
- Igen.
- Mióta?
- Amióta, majdnem feláldoztad magad Mikiért.
- Tényleg? Hány napot voltam... - kezdtem, de nem voltam benne biztos, hogy csak elájultam. Szerencsére Eszter magától is rájött, hogy mit próbáltam kinyögni.
- Elájultál. Két napot.
- Ú, az nem jó.
- Hát, nem, és még egy napot bent kell maradj.
- Mi? Neee! - kiáltottam. - Amúgy, a fiúk hogy vannak?
- Neked köszönhetően teljesen jól. De, csak azért, mert te segítettél. Majdnem megfulladtak.
- Ki mentett ki?
- Tóth. Közel voltál hozzájuk. Könnyen kimentettek. Tóth ruháját száríthattuk, de... - kis szünetet tartott, aztán folytatta. - ...megérte.
- Zene füleimnek. - gondoltam. Eszterrel ilyen sokat még sosem beszéltünk. Csak azon a decemberi napon. Megláttam őt, Rékát, meg Annát a bejáratnál. Mikor bent voltak, odamentem hozzájuk.
- Sziasztok! - mondtam, de ők még nem fogták fel, hogy én is ott vagyok.
- Ő, izé...Szia! - köszönt vissza elsőnek Eszter.
- Ja, igen! Szia! - köszönt Réka és Anna kórusban.
- Hogy hogy itt vagy? - kérdezte Eszter. Ez a Városi Bevásárlóközpontban volt. Tényleg, az volt az első alkalom, hogy oda mentem, és fiúk nem nagyon szoktak járni oda. Akkor én Marcival és Botival voltam. Tamás büntetésben volt, ezért nem jöhetett el velünk, pedig mi azt nagyon szerettük volna. Ezután fél órát beszélgettem a lányokkal, de közben végig Eszter szemébe néztem. Ahogy ragyogott a zöld szeme, és mikor megcsillant, mert a lámpa felé nézett, az annyira gyönyörű volt, hogy csak arra tudtam nézni. Aztán elbúcsúztunk, és ennyi.
- Hány óra van? - kérdeztem Esztertől.
- Még csak hat, de vállaltam, hogy foglak ápolni, ha ezt lehet ápolásnak nevezni, mert egy csoportban vagyunk, és mert részt vettem az elsősegély-tanfolyamon.
- Más nem volt?
- Miért? Baj, hogy én vagyok?
- Tudod, hogy nem. - néztem rá bociszemekkel. Rám mosolygott.
- Senki nem jelentkezett önként.
- És te? Te miért?
- Mert mi egy csoportban vagyunk, és, amit Ági elmondott az irányított legfőképp.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, és tényleg nem álmodtam.
2015. augusztus 5., szerda
8. fejezet
Másnap délben, mikor már megebédeltünk, Az osztálytermeink felé kezdtünk menni. Miki, és barátai nagyon röhögtek valamin. Nem tudom, hogy min. Nem is nagyon érdekelt, de azért zavaró volt, hogy állandóan hangosan röhögtek valami hülyeségen.
- Hahó! Kicsit halkabban! - szólt rájuk Tóth.
- Elnézést tanár úr! - mondták a fiúk kórusban, majd miután elment Tóth, megint röhögtek, de akkor ez engem mér nem zavart. Nekem csak Ágin és Eszteren járt az eszem.
- Vajon, tényleg nem mondja el neki? - kérdeztem saját magamtól. - biztos nem olyan bunkó. Vagy, de? Ha elmondja bárkinek, és az Eszternek, akkor én leszek az osztályban a lúzer, s az nem jó. Nagyon nem jó. Valamit tennem kell. - Sebesen futott végig az agyamon ez a gondolatsor. Odamentem Ágihoz.
- Ági! - szólítottam meg. - Ugye másnak nem mondtad el?
- De. A csoportnak. - mondta. Azt hitte, hogy rövidtávú emlékezetkiesésem van. Nyilván tévedett.
- Azt tudom, de rajtuk kívül?
- Senkinek, de ha sokat szekálsz, akkor hangosbemondóval fogom szétkürtölni.
- Honnan szerzel hangosbemondót? - próbáltam poénkodni, de Áginak nincsen humorérzéke.
- Elmondom mindenkinek. - mondta, majd elindult az osztálytermünk felé.
- Ne! - fogtam meg a vállát. - Kérlek!
- Akkor nem piszkálsz többet?
- Mikor piszkáltalak?
- Például most.
- Bocs. De máskor nem!
- Dehogynem.
- Mikor?
- Ebben a pillanatban.
- De ezelőtt?
- Amikor jöttünk az osztály felé.
- Jó, oké, bocs. - tényleg igaza volt. Kicsit fura voltam, de ha azon múlik, hogy ha kiderül, akkor lúzer leszek, akkor mindenki ezt csinálná, kivétel nélkül. Na, jó nem mindenki.
- Bemehetek? - kérdezi Ági egy kis idő múlva.
- Ja, igen, persze! - ébredek fel, mivel még mindig fogtam a vállát. Mikor beengedtem Mikiéket láttam meg. Megint röhögtek. Aztán közelebb mentem.
- Szerintem ki tudunk menni! - erősködik Levi.
- Ja! Levinek igaza van, fiúk! Menjünk le, és szabaduljunk már ki innen! - mondta Vilmos. Elindultak a bejárat felé. Én utánuk futottam. Elmentem Bogi mellett is. Mint mindig, valamit számolt.
- Fiúk! Várjatok! - kiabálok utánuk.
- Mi van?! - fordul meg Vilmos. - Te is jönni akarsz?
- Nem. Nem tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Meg is fulladhattok. Nem mehettek le. Lehet, hogy ti vagytok a legjobb úszók, de ez nektek is sok.
- Haggyá' má'! Te lehet, hogy tök bénán úszol, de mi királyok vagyunk! Álljá' félre! - mondta Levi, majd félrelökött. Felnézek. Bogi már nincs ott. Egy-két perccel később megjött Tóth. Bogi riasztotta, mint mindig.
- Mi történt?
- A fiúk... - kezdtem.
- Név szerint? - vágott félbe Tóth.
- Miki, Vilmos, Levi és Márk. - hadartam el.
- Mit csináltak?
- Meg próbálnak kimenni.
- Ajjaj! Menjünk!
Lementünk az első szint és a földszint közötti lépcsőre. Mikiéket sehol nem láttuk, aztán semmilyen tétovázás nélkül, beleugrottunk a vízbe. Még Tóth is.
- Gyere már, Bogi!
- Rendben. - mondta Bogi, majd beugrott a vízbe. Én most különösen jól úsztam. Nem tudom hogyan. Addig mindig béna voltam. Egyszer megláttam egy elmosódott pacát a vízben. Aztán még egyet.
- Itt vannak! - üvöltöm, mikor kihajoltam a vízből. A bejáratnál, hatalmas fadarabok állták el az utat. Nem tudom, mi történt velem, de nagyon sokáig bírtam a víz alatt, levegő nélkül.
- Gergő, gyere ki! Most! Gergő! - hallottam Tóth kiáltását. Nem mentem vissza. Úgy éreztem, mintha kapnék levegőt a víz alatt. Odaértem Mikiékhez. Mind a négyen kábultak voltak. Megfogtam őket, aztán mentem Tóth-ék felé. Éreztem, hogy mostmár fogy a levegőm. Véletlenül elengedtem Mikit, de nem fordultam vissza. Mikor kitettem Vilmost, Márkot és Levit Tóth-ék elé, vettem egy levegőt, és visszafordultam.
- Várj! Hova mész!
Tovább úsztam, és megtaláltam Mikit. Nagyon siettem vele, de nem értem el Tóth-ot, és a többieket...
- Hahó! Kicsit halkabban! - szólt rájuk Tóth.
- Elnézést tanár úr! - mondták a fiúk kórusban, majd miután elment Tóth, megint röhögtek, de akkor ez engem mér nem zavart. Nekem csak Ágin és Eszteren járt az eszem.
- Vajon, tényleg nem mondja el neki? - kérdeztem saját magamtól. - biztos nem olyan bunkó. Vagy, de? Ha elmondja bárkinek, és az Eszternek, akkor én leszek az osztályban a lúzer, s az nem jó. Nagyon nem jó. Valamit tennem kell. - Sebesen futott végig az agyamon ez a gondolatsor. Odamentem Ágihoz.
- Ági! - szólítottam meg. - Ugye másnak nem mondtad el?
- De. A csoportnak. - mondta. Azt hitte, hogy rövidtávú emlékezetkiesésem van. Nyilván tévedett.
- Azt tudom, de rajtuk kívül?
- Senkinek, de ha sokat szekálsz, akkor hangosbemondóval fogom szétkürtölni.
- Honnan szerzel hangosbemondót? - próbáltam poénkodni, de Áginak nincsen humorérzéke.
- Elmondom mindenkinek. - mondta, majd elindult az osztálytermünk felé.
- Ne! - fogtam meg a vállát. - Kérlek!
- Akkor nem piszkálsz többet?
- Mikor piszkáltalak?
- Például most.
- Bocs. De máskor nem!
- Dehogynem.
- Mikor?
- Ebben a pillanatban.
- De ezelőtt?
- Amikor jöttünk az osztály felé.
- Jó, oké, bocs. - tényleg igaza volt. Kicsit fura voltam, de ha azon múlik, hogy ha kiderül, akkor lúzer leszek, akkor mindenki ezt csinálná, kivétel nélkül. Na, jó nem mindenki.
- Bemehetek? - kérdezi Ági egy kis idő múlva.
- Ja, igen, persze! - ébredek fel, mivel még mindig fogtam a vállát. Mikor beengedtem Mikiéket láttam meg. Megint röhögtek. Aztán közelebb mentem.
- Szerintem ki tudunk menni! - erősködik Levi.
- Ja! Levinek igaza van, fiúk! Menjünk le, és szabaduljunk már ki innen! - mondta Vilmos. Elindultak a bejárat felé. Én utánuk futottam. Elmentem Bogi mellett is. Mint mindig, valamit számolt.
- Fiúk! Várjatok! - kiabálok utánuk.
- Mi van?! - fordul meg Vilmos. - Te is jönni akarsz?
- Nem. Nem tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Meg is fulladhattok. Nem mehettek le. Lehet, hogy ti vagytok a legjobb úszók, de ez nektek is sok.
- Haggyá' má'! Te lehet, hogy tök bénán úszol, de mi királyok vagyunk! Álljá' félre! - mondta Levi, majd félrelökött. Felnézek. Bogi már nincs ott. Egy-két perccel később megjött Tóth. Bogi riasztotta, mint mindig.
- Mi történt?
- A fiúk... - kezdtem.
- Név szerint? - vágott félbe Tóth.
- Miki, Vilmos, Levi és Márk. - hadartam el.
- Mit csináltak?
- Meg próbálnak kimenni.
- Ajjaj! Menjünk!
Lementünk az első szint és a földszint közötti lépcsőre. Mikiéket sehol nem láttuk, aztán semmilyen tétovázás nélkül, beleugrottunk a vízbe. Még Tóth is.
- Gyere már, Bogi!
- Rendben. - mondta Bogi, majd beugrott a vízbe. Én most különösen jól úsztam. Nem tudom hogyan. Addig mindig béna voltam. Egyszer megláttam egy elmosódott pacát a vízben. Aztán még egyet.
- Itt vannak! - üvöltöm, mikor kihajoltam a vízből. A bejáratnál, hatalmas fadarabok állták el az utat. Nem tudom, mi történt velem, de nagyon sokáig bírtam a víz alatt, levegő nélkül.
- Gergő, gyere ki! Most! Gergő! - hallottam Tóth kiáltását. Nem mentem vissza. Úgy éreztem, mintha kapnék levegőt a víz alatt. Odaértem Mikiékhez. Mind a négyen kábultak voltak. Megfogtam őket, aztán mentem Tóth-ék felé. Éreztem, hogy mostmár fogy a levegőm. Véletlenül elengedtem Mikit, de nem fordultam vissza. Mikor kitettem Vilmost, Márkot és Levit Tóth-ék elé, vettem egy levegőt, és visszafordultam.
- Várj! Hova mész!
Tovább úsztam, és megtaláltam Mikit. Nagyon siettem vele, de nem értem el Tóth-ot, és a többieket...
2015. augusztus 3., hétfő
7. fejezet
Sziasztok! Most kárpótollak titeket, mert elsején nem írtam. Remélem tetszik ez a fejezet. Jó olvasást, és sajnos 10-étől 14-éig nem fogok tudni írni, mert a Balatonon leszünk, úgyhogy csak azután jönnek majd az új fejezetek. Még egyszer jó olvasást!
Miután alaposan leszidta Mikit, Tóth vérvörös arccal lerohant az ebédlőbe. A stréberek és Kiss, persze követték.
Miután alaposan leszidta Mikit, Tóth vérvörös arccal lerohant az ebédlőbe. A stréberek és Kiss, persze követték.
- Tanár úr! - szólította meg Kristóf a morcos tanárt. Mi ennyit hallottunk az egész beszélgetésből, mivel Tóth állandóan a lépcső felé vetette tekintetét, és mi pont ott voltunk. Egy idő után meguntunk ott ülni, úgyhogy felmentünk. Az "akción" részt vettem én, Marci, Boti és Tamás. Elég uncsi volt, de azért voltak emlékezetes pillanatok. Például, amikor Tóth leejtette a tollát. Az volt a legviccesebb. Miután leejtette, Kristóf, nyilván, próbálta felvenni azt. Nem sikerült, sőt, még letérdelte Tóth-ot. Mi alig bírtuk ki röhögés nélkül, de mikor felértünk az osztályterembe, kitört belőlünk a nevetés. Utána nem mentünk le. Fent maradtunk. Később, dél felé, mikor lementünk az ebédlőbe, megkértek, hogy minden csoport egy asztalhoz üljön. Ez számomra negatív is, meg pozitív is volt. Negatív, mert nem ülhettem Marciék társaságában, és pozitív, mert Eszterrel egy asztalnál ülhettem. az ebéd húsleves és sajtos tészta volt. A főző társulat megint kitett magáért. Az ebédből annyit csináltak, hogy még repetázni is lehetett. És nagyon finom volt. Mikor Eszter elment pohárért, Ági odafordult hozzám:
- Akarod, hogy elmondjam neki? - végigfutott rajtam a verejték. Ha Eszter megtudja, mindenki rajtam fog nevetni!
- Nem! - vágtam rá egy kis gondolkodás után.
- Rendben. Ne aggódj, még nem mondtam el.
- Még?
- Nem fogom elmondani.
- Kösz. - nyugodtam meg.
- Vagyis, csak akkor, hogyha...
- Neee!
- Csak akkor, hogyha valami rosszat teszel velem.
- Akkor nem fogok. De csináltam én valaha rosszat neked?
- Még nem.
- Még?
- Eddig nem. Lehet, hogy fogsz...
- Nem fogok! - szóltam bele. - Nem fogok semmit se!
- Rendben.
Visszajött Eszter, a kezében öt pohárral.
- Köszönöm, vettem el tőle az egyiket.
- Ó, köszi! Édes vagy! - kiáltott fel Sára.
- Kösz! - mondta Miki, aki nem nagyon figyelt semmire, csak a kajára.
- Köszi. - mondta Ági is.
- Szívesen. - mondta mindenkinek Eszter, és tovább ettünk. Miután befejeztük az ebédet, Ági megint odajött hozzám.
- A csoportban mindenki tudja, csak ő nem.
- Mi? Azt mondtad, hogy nem mondod el senkinek!
- Ezt akkor mondtam, miután már elmondtam a többieknek. Nyugi, tudnak vigyázni a szájukra.
- Remélem.
- Bízz bennem!
- Oké.
Meglepődtem. Még sosem beszéltem Ágival ennyit. Reméltem, hogy nem mondja el Eszternek, de ne voltam benne biztos. Így azon a napon végig ez gyötört.
- Akarod, hogy elmondjam neki? - végigfutott rajtam a verejték. Ha Eszter megtudja, mindenki rajtam fog nevetni!
- Nem! - vágtam rá egy kis gondolkodás után.
- Rendben. Ne aggódj, még nem mondtam el.
- Még?
- Nem fogom elmondani.
- Kösz. - nyugodtam meg.
- Vagyis, csak akkor, hogyha...
- Neee!
- Csak akkor, hogyha valami rosszat teszel velem.
- Akkor nem fogok. De csináltam én valaha rosszat neked?
- Még nem.
- Még?
- Eddig nem. Lehet, hogy fogsz...
- Nem fogok! - szóltam bele. - Nem fogok semmit se!
- Rendben.
Visszajött Eszter, a kezében öt pohárral.
- Köszönöm, vettem el tőle az egyiket.
- Ó, köszi! Édes vagy! - kiáltott fel Sára.
- Kösz! - mondta Miki, aki nem nagyon figyelt semmire, csak a kajára.
- Köszi. - mondta Ági is.
- Szívesen. - mondta mindenkinek Eszter, és tovább ettünk. Miután befejeztük az ebédet, Ági megint odajött hozzám.
- A csoportban mindenki tudja, csak ő nem.
- Mi? Azt mondtad, hogy nem mondod el senkinek!
- Ezt akkor mondtam, miután már elmondtam a többieknek. Nyugi, tudnak vigyázni a szájukra.
- Remélem.
- Bízz bennem!
- Oké.
Meglepődtem. Még sosem beszéltem Ágival ennyit. Reméltem, hogy nem mondja el Eszternek, de ne voltam benne biztos. Így azon a napon végig ez gyötört.
6. fejezet
Elmondtam mindenkinek, amit Tóth üzent, és tíz perc után, mindenki fent volt az osztályteremben. Tóth, Kiss és Marika néni is megjöttek.
- Tehát. - kezdte Tóth. - Hírt kaptunk, hogy nem egy-két napra, vagy nem egy hétre... - nagyot nyelt. - Hanem egy hónapra leszünk bezárva. - Amint ezt kimondta, mindenkin eluralkodott a félelem. Mindenki sugdolózott a mellette lévővel, valamennyien nem bírták sírás nélkül.
- Na, azért nem olyan szörnyű a helyzet! - nyugtatott meg mindenkit Tóth. - Van elegendő élelmünk, nem fogunk éhezni. Ahhoz képest sok ruhánk van. És itt vannak a csapatok. A főbejáraton, még Bogi sem tudna átmenni, pedig ő a legjobb úszó az osztályban.
- És Levi! - mondta valaki- Minden bizonnyal Miki volt az, de ezt Tóth nem vette észre.
- Igen, Miki is.
- Meg Márk és Vilmos! - mondta megint Miki.
- Jól van, ki ez?! - üvöltötte Tóth. Nem egyszer volt már ilyen. - Senki? Legyen ugyanaz, mint az erdei iskolában? - mondta, majd várt egy kicsit. Mindenki félt. Az erdei iskolában halálra futottuk magunkat. Ez a nyomi Tóth pedig képes, megint ugyanannyit feladni. - Rendben! Annak az egy embernek köszönhetitek, aki nem volt eléggé becsületes! Gyerünk! Az osztályteremben húsz kör! Tempó! - kiabált. Nagyon fel lehet idegesíteni. Néhány perc múlva, Miki mellett futottam.
- Nem akarod bevallani, hogy te voltál? - kérdeztem tőle.
- Nem! Akkor én még többet kellene fussak, és ti sem kéne abbahagyjátok. Te is tudod.
- Tudom. - néztem rá. -Sajnos tudom.
- Ha pedig megmondasz, akkor mindenki árulkodó óvodásnak fog...
- Nem akarlak beköpni! - szóltam bele a mondandójába.
- Kösz.
- Te se mondanál meg engem. - mondtam, de mikor láttam, hogy nem reagál semmit, hozzátettem a következőt: - Ugye?
- Ő, persze. - mondta kicsit zavarodottan. - Persze, hogyne. Ő, természetesen.
- Tudom, senki sem ilyen, csak Bogi és kis bandája. - mondtam, majd ránéztem mosolyogva. Ő is elmosolyodott.
- Tudtam, hogy benned is van valami olyasmi, amit a hétköznapi ember humornak nevez.
- Ne lazsáljatok! Gyerünk, futás! - üvöltötte Tóth.
- Miért, te hogy mondod?
- Hát, én is ugyanúgy.
- Akkor jó! - mondtam, majd tovább futottunk. Mikor lefutottuk a húsz kört, Tóth megint előttünk termett.
- Most mondja meg, aki volt!
- Én voltam! - lépett ki a tömegből Aladár.
- Tudom, hogy nem te voltál.
- Honnan tudja? - kérdezi dühösen Levi.
- Levi! Ne akarod elmondani, hogy te voltál.
- Nem, mert nem ő volt! - vágott közbe Miki. - Én voltam.
- No, lám. Mégis be tudod vallani? - mindenki tudta, hogy egyfajta megszégyenítés következik.
- Igen, tanár úr!
- Akkor húsz fekvőtámasz! - mondta, majd Miki elkezdte. Ennyire senki nem lehet szigorú, és hülye. Csak Tóth.
- Jól van, ki ez?! - üvöltötte Tóth. Nem egyszer volt már ilyen. - Senki? Legyen ugyanaz, mint az erdei iskolában? - mondta, majd várt egy kicsit. Mindenki félt. Az erdei iskolában halálra futottuk magunkat. Ez a nyomi Tóth pedig képes, megint ugyanannyit feladni. - Rendben! Annak az egy embernek köszönhetitek, aki nem volt eléggé becsületes! Gyerünk! Az osztályteremben húsz kör! Tempó! - kiabált. Nagyon fel lehet idegesíteni. Néhány perc múlva, Miki mellett futottam.
- Nem akarod bevallani, hogy te voltál? - kérdeztem tőle.
- Nem! Akkor én még többet kellene fussak, és ti sem kéne abbahagyjátok. Te is tudod.
- Tudom. - néztem rá. -Sajnos tudom.
- Ha pedig megmondasz, akkor mindenki árulkodó óvodásnak fog...
- Nem akarlak beköpni! - szóltam bele a mondandójába.
- Kösz.
- Te se mondanál meg engem. - mondtam, de mikor láttam, hogy nem reagál semmit, hozzátettem a következőt: - Ugye?
- Ő, persze. - mondta kicsit zavarodottan. - Persze, hogyne. Ő, természetesen.
- Tudom, senki sem ilyen, csak Bogi és kis bandája. - mondtam, majd ránéztem mosolyogva. Ő is elmosolyodott.
- Tudtam, hogy benned is van valami olyasmi, amit a hétköznapi ember humornak nevez.
- Ne lazsáljatok! Gyerünk, futás! - üvöltötte Tóth.
- Miért, te hogy mondod?
- Hát, én is ugyanúgy.
- Akkor jó! - mondtam, majd tovább futottunk. Mikor lefutottuk a húsz kört, Tóth megint előttünk termett.
- Most mondja meg, aki volt!
- Én voltam! - lépett ki a tömegből Aladár.
- Tudom, hogy nem te voltál.
- Honnan tudja? - kérdezi dühösen Levi.
- Levi! Ne akarod elmondani, hogy te voltál.
- Nem, mert nem ő volt! - vágott közbe Miki. - Én voltam.
- No, lám. Mégis be tudod vallani? - mindenki tudta, hogy egyfajta megszégyenítés következik.
- Igen, tanár úr!
- Akkor húsz fekvőtámasz! - mondta, majd Miki elkezdte. Ennyire senki nem lehet szigorú, és hülye. Csak Tóth.
2015. augusztus 2., vasárnap
5. fejezet
Mikor tényleg felébredtem, nem hajnali öt volt, hanem tíz óra, és én keltem fel utoljára a csoportból.
- Jó reggelt, álomszuszék! - mondta Miki, majd a vállamnál fogva talpra állított.
- Igen... - nyögtem ki. - ...Igen...Jó reggelt!
- Valamit nagyon álmodtál. - mondta Sára, és elröhögte magát.
- Tudom.
- És mégis mit? - kérdezte gorombán Ági.
- Már nem emlékszem. - hazudtam. Nem akartam elmondani nekik az álmomat, mert ha Eszter fülébe jut. Tényleg, hol van Eszter? Körülnéztem. Nem láttam sehol.
- Esztert keresed? - nézett rám Ági.
- Igen. Hol van?
- Értem. - mondta, majd elfordult.
- Hol van? - kérdeztem tőle, de nem nagyon törődött velem. - Hahó.
- Most ment ki a WC-re. - mondta Sára.
- Köszi. - mondtam, majd bejött Eszter.
- Mi történt itt? - kérdezte.
- Semmi! - mondta Ági.
- Oké. - látszott rajta, hogy nem nagyon érdekelte, hogy mi történt, de legalább nem faggatott senkit. Lementünk az ebédlőbe. Mindenki külön asztalhoz ült, a saját társaságába. Én is. Marcival, Botival és Tamással ültem. Ők sem ültek egy asztalhoz, sőt, senkik sem az osztályból. A reggeliért a főző csoport volt a felelős, és nem is csinálták rosszul. Nagyon finom lekváros kenyér került az asztalra. próbáltam minél közelebb ülni Eszterhez. Ő Rékával, Annával és Emesével ült egy asztalnál. Á, kicsit sem volt feltűnő, hogy leültek Marciék egy asztalhoz, én meg jöttem, és átültettem őket egy másikhoz, ami pont Eszterék mellett volt. Ági is mondott valamit. Értem. Ez a szó lehet, hogy arra utalt, hogy rájött, hogy nekem Eszter tetszik? Lehet. Reménykedtem, hogy nem mondja el neki. Elég ciki lenne. Azonnal kellett szólnom neki, de akkor vettem észre, hogy Marci és Boti már csettintgettek a szemeim előtt, majd, mikor félresöpörtem barna fürtjeimet, tudattam velük, hogy nem vagyok zombi, és, hogy élek, majd megint Eszterre néztem. Ragyogott a szeme, mikor nevetett, de még akkor is, amikor nem. Csodálva néztem, majd megint Marciék törték meg a bámészkodásomat.
- Mi megyünk. - mondta Marci.
- Rendben, én még megeszem a kenyeremet.
- Milyen kenyeret? - nézett rám csodálkozva Boti.
- Hát a reggelit. - mondtam.
- Azt már megetted. - mondta Marci, majd rámutat a reggelim helyére. Tényleg megettem! Észre sem vettem a nagy bámészkodás közepette.
- Még maradok elmélkedni. - mondtam.
- Ahogy akarod. - vonta meg a vállát Boti, majd elmentek, és meg megint Eszterre vetettem szemeimet. A tervem az volt, hogy mikor elindulnak, akkor indulok el én is, s kihallgatom őket. Elérkezett a pillanat, mikor felálltak az asztaltól. Elindultak. Én előttük mentem, de csak annyit hallottam a beszélgetésükből, hogy Gergő, így még izgatottabb lettem, már ha annál lehet izgatottabb lenni. Hirtelen visszafordultam az ebédlő felé. Elmentem odáig, hogy ne tűnjön úgy, hogy kémkedek utánuk. A lányok megfordultak, és kuncogva néztek rám. Hogy én mit csináltam? Semmit! Álltam ott bambán. Megszólalni sem tudtam, és ha akartam volna, akkor még a megmozdulás sem sikerült volna. Ezt a pillanatot Tóth törte meg:
- Gergő, gyere egy kicsit!
- Igen? - megyek oda hozzá.
- Megmondanád mindenkinek, hogy várom őket az osztályteremben?
- Persze. - mondtam, majd futottam a lányok felé. Még valami olyat hallottam Tóth-tól, hogy köszönöm, de ügyet sem vetettem rá. Mikor odaértem a lányokhoz elkezdtem mondani nekik, de nyilván Eszter szemébe néztem.
- Lányok, Tóth vár minket fent.
- Oké. - mondta Eszter, majd elröhögte magát. Sokáig álltunk még ott, és nem csináltunk semmit, majd elindultak a lányok, és Eszter elment mellettem:
- Elnézést, uram! - mondta elröhögve a mondandója felét. Elmentek, fel a harmadikra.
- Ez jó beszélgetés volt! - gondoltam magamban.
- Jó reggelt, álomszuszék! - mondta Miki, majd a vállamnál fogva talpra állított.
- Igen... - nyögtem ki. - ...Igen...Jó reggelt!
- Valamit nagyon álmodtál. - mondta Sára, és elröhögte magát.
- Tudom.
- És mégis mit? - kérdezte gorombán Ági.
- Már nem emlékszem. - hazudtam. Nem akartam elmondani nekik az álmomat, mert ha Eszter fülébe jut. Tényleg, hol van Eszter? Körülnéztem. Nem láttam sehol.
- Esztert keresed? - nézett rám Ági.
- Igen. Hol van?
- Értem. - mondta, majd elfordult.
- Hol van? - kérdeztem tőle, de nem nagyon törődött velem. - Hahó.
- Most ment ki a WC-re. - mondta Sára.
- Köszi. - mondtam, majd bejött Eszter.
- Mi történt itt? - kérdezte.
- Semmi! - mondta Ági.
- Oké. - látszott rajta, hogy nem nagyon érdekelte, hogy mi történt, de legalább nem faggatott senkit. Lementünk az ebédlőbe. Mindenki külön asztalhoz ült, a saját társaságába. Én is. Marcival, Botival és Tamással ültem. Ők sem ültek egy asztalhoz, sőt, senkik sem az osztályból. A reggeliért a főző csoport volt a felelős, és nem is csinálták rosszul. Nagyon finom lekváros kenyér került az asztalra. próbáltam minél közelebb ülni Eszterhez. Ő Rékával, Annával és Emesével ült egy asztalnál. Á, kicsit sem volt feltűnő, hogy leültek Marciék egy asztalhoz, én meg jöttem, és átültettem őket egy másikhoz, ami pont Eszterék mellett volt. Ági is mondott valamit. Értem. Ez a szó lehet, hogy arra utalt, hogy rájött, hogy nekem Eszter tetszik? Lehet. Reménykedtem, hogy nem mondja el neki. Elég ciki lenne. Azonnal kellett szólnom neki, de akkor vettem észre, hogy Marci és Boti már csettintgettek a szemeim előtt, majd, mikor félresöpörtem barna fürtjeimet, tudattam velük, hogy nem vagyok zombi, és, hogy élek, majd megint Eszterre néztem. Ragyogott a szeme, mikor nevetett, de még akkor is, amikor nem. Csodálva néztem, majd megint Marciék törték meg a bámészkodásomat.
- Mi megyünk. - mondta Marci.
- Rendben, én még megeszem a kenyeremet.
- Milyen kenyeret? - nézett rám csodálkozva Boti.
- Hát a reggelit. - mondtam.
- Azt már megetted. - mondta Marci, majd rámutat a reggelim helyére. Tényleg megettem! Észre sem vettem a nagy bámészkodás közepette.
- Még maradok elmélkedni. - mondtam.
- Ahogy akarod. - vonta meg a vállát Boti, majd elmentek, és meg megint Eszterre vetettem szemeimet. A tervem az volt, hogy mikor elindulnak, akkor indulok el én is, s kihallgatom őket. Elérkezett a pillanat, mikor felálltak az asztaltól. Elindultak. Én előttük mentem, de csak annyit hallottam a beszélgetésükből, hogy Gergő, így még izgatottabb lettem, már ha annál lehet izgatottabb lenni. Hirtelen visszafordultam az ebédlő felé. Elmentem odáig, hogy ne tűnjön úgy, hogy kémkedek utánuk. A lányok megfordultak, és kuncogva néztek rám. Hogy én mit csináltam? Semmit! Álltam ott bambán. Megszólalni sem tudtam, és ha akartam volna, akkor még a megmozdulás sem sikerült volna. Ezt a pillanatot Tóth törte meg:
- Gergő, gyere egy kicsit!
- Igen? - megyek oda hozzá.
- Megmondanád mindenkinek, hogy várom őket az osztályteremben?
- Persze. - mondtam, majd futottam a lányok felé. Még valami olyat hallottam Tóth-tól, hogy köszönöm, de ügyet sem vetettem rá. Mikor odaértem a lányokhoz elkezdtem mondani nekik, de nyilván Eszter szemébe néztem.
- Lányok, Tóth vár minket fent.
- Oké. - mondta Eszter, majd elröhögte magát. Sokáig álltunk még ott, és nem csináltunk semmit, majd elindultak a lányok, és Eszter elment mellettem:
- Elnézést, uram! - mondta elröhögve a mondandója felét. Elmentek, fel a harmadikra.
- Ez jó beszélgetés volt! - gondoltam magamban.
2015. július 31., péntek
4. fejezet
Másnap korábban keltem fel, mint szoktam. Először aludtam a berendezett termünkben, és egész jó volt a levegő. Elindultam az ablak felé, de nagyon óvatosan mentem el odáig, nehogy bárkit is felkeltsek. Kiültem az ablakba, és néztem az iskola udvarát. A kosárlabdapálya, és a focipálya nem is látszódott. A fák közül is csak azok, amelyek nagyon magasak. A mi iskolánk pont egy völgyszerűségben volt, ezért csak itt volt árvíz. Siránkozva néztem a semmibe, majd feltöltött a madarak lágy éneke és a víz csobogása. Egy esőerdőben képzeltem magam, ahol semmilyen veszély nem leselkedik rám. Az esőerdő nagy levelei csurom vizesek, az állatok pedig nagyon veszélyesek voltak, de mégsem éreztem magam akkora veszélyben, mint az iskolában. Az a hely abban a pillanatban, maga volt a pokol. A nagy bámészkodást, Eszter töri meg.
- Te már ilyen hamar fent vagy? - nem néztem meg az órát csak akkor, amikor ezt megkérdezte. Tényleg nagyon korán volt, még csak hajnali öt óra volt, de én teljesen kipihentnek éreztem magam, mintha három napot átaludtam volna.
- Hát... Ezek szerint. - mosolyogtam rá, mire ő is mosolygott. - Mondhatok valamit? - kérdeztem nagyon félénken, és nagyon halkan, már szinte suttogtam. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki az igazat magamról, de aztán eldöntöttem, hogy most, vagy soha, és az előbbit választottam.
- Persze! - mondta, majd mikor nem csináltam semmit, megkérdezte: - Mit?
- Hát...Tudod, már ötödik eleje óta...őőőő - hirtelen (mint mindig) nem voltam magabiztos. Elakadt a szavam. Kapkodtam a levegő után, gyorsabban vert a szívem, de nem szorította senki se a nyakamat, vagy senki nem állított kést a mellkasomba. Nem történt történt semmi. Csak ott álltunk. Eszter kérdőn nézett rám, én meg idióta képet vághattam, mert a lány egy idő után elröhögte magát:
- Hogy tudsz ilyen arcot vágni? - kérdezte.
- Hát, milyet?
- Ilyet, ilyen...idiótát. - mondta, majd jónak érezte hozzátenni ezt: - Bocsi.
- Nem baj.
- Mit is akartál mondani?
- Hát, hogy izé... - kezdtem, de megint nem tudtam végig mondani.
- Csak nem? Köze van hozzám?
- Igen.
- Ó, te...értem.
- Olyan jó, hogy kitaláltad. Magamtól nem tudtam volna elmondani. - könnyebbültem meg.
- Megértem.
- Mi? - lehet, hogy nem ugyanarra gondoltunk? Az nem lenne jó.
- Buzi vagy, nem? - a buzi szó hallatán majdnem kiestem az ablakból.
- Nem! - vágtam rá egyből. - Nem vagyok buzi. Ezt egy hatodikos nem tudja megállapítani. Vagy de?
- A második. - kacagott a lány.
- Ó, már érthető.
- De, akkor a másik?
- Mi a másik?
- Te, belém? - eltalálta.
- Igen. - válaszoltam, már tényleg megkönnyebbülve.
- Tényleg?
- Igen. - mondom, majd felébredek.
2015. július 30., csütörtök
3. fejezet
Az első napon nem csináltunk semmit. Voltak társasjátékok a termünkben, és azokkal játszottunk. Mást nem tudtunk volna csinálni. Aztán kitalálta Tóth, hogy csináljunk egy partizán-bajnokságot.
- Minden csoport egymás ellen. - mondta, majd felénk, és a rendrakókhoz fordult: - Ti kezdtek!
- Rendben! - vágtuk rá kórusban. A rendrakó csoportból Boti, a barátom, kosarazik, tehát jól dob. Ha valakitől kell félni, akkor az ő. De nálunk ott volt Miki. Ő a legjobb partizánban, úgyhogy ő lett a partizán. Elkezdtük a játékot. Először kidobtam Antóniát, majd Miki dobta ki Kristófot, aztán Sára kiesett, és odament Miki mellé. Onnan dobták az Emese, Benedek duót, majd, mikor mindketten kiestek, a pályára jött Boti, a másik csapat partizánja. Ő kidobta Ágit, és majdnem engem is, csak még időben lehajoltam. Majd passzoltam a labdát Mikinek, ő meg kapásból kidobta Botit. Már csak két élete van! Megint kidobjuk. Egy élet! Majd, miután kidobta Esztert, én kaptam a labdát, és egy jól célzott lövéssel, lábon dobtam. Nyertünk!
- Igen, szép volt! - futott oda hozzám Miki. - Jó voltál. - Én csak mosolyogtam, majd odajött Boti:
- Jó voltál! - mondta, majd nyújtotta a kezét. Kezet fogtunk. Örültem. Az egész ruhaszárító csoport mosolygott, még Ági is, és nála ez nagyon, nagyon ritka.
- Rendben! Most jön a mosó csoport a főző ellen. A tanárok, és Marika néni nem játszanak. - mondta Kiss, majd leült az egyik székre. - Gyerünk! - minden gyerek, aki akkor következett, a pályára rohant.
- Kezdjük! - kiáltotta Levi. Ő is jól dob, de Bogi, András és Veronika nem, tehát könnyű ellenfelek lesznek számunkra. Elégedetten ültünk le a padokra. Elkezdődött a meccs. A mosó csapatból Tamás és Marci jó. Elsőként Melindát dobják ki, majd, viszonzásképpen Veronika is kiesik. A következők: Bogi és Aladár, majd András. Bejön Levi, majd tök lazán mindenkit kidob a másik csapatból. Vicces volt nézni. Bejön a másik csapat partizánja, Marci. Ő sem bír el Levivel. A főző csoport nyert, de csak Levi miatt.
- Ennyi volt mára!
- De tanárnő, mi nem játszottunk! - panaszkodik Anna.
- Tudom, de mivel öt csoport van, ezért mindig van egy, ami nem játszik. - A kukások szomorúan vonultak ki a tornateremből.
- Jók voltunk! - mondta Levi.
- Ja, de mi is! - vág vissza Miki.
- Jól van, jól van! - ti is, mi is. n-e vesszetek össze! - választja el a két fiút Márk és Vilmos.
- Rendben.
- Oké.
Ennek a napnak vége is lett.
- Minden csoport egymás ellen. - mondta, majd felénk, és a rendrakókhoz fordult: - Ti kezdtek!
- Rendben! - vágtuk rá kórusban. A rendrakó csoportból Boti, a barátom, kosarazik, tehát jól dob. Ha valakitől kell félni, akkor az ő. De nálunk ott volt Miki. Ő a legjobb partizánban, úgyhogy ő lett a partizán. Elkezdtük a játékot. Először kidobtam Antóniát, majd Miki dobta ki Kristófot, aztán Sára kiesett, és odament Miki mellé. Onnan dobták az Emese, Benedek duót, majd, mikor mindketten kiestek, a pályára jött Boti, a másik csapat partizánja. Ő kidobta Ágit, és majdnem engem is, csak még időben lehajoltam. Majd passzoltam a labdát Mikinek, ő meg kapásból kidobta Botit. Már csak két élete van! Megint kidobjuk. Egy élet! Majd, miután kidobta Esztert, én kaptam a labdát, és egy jól célzott lövéssel, lábon dobtam. Nyertünk!
- Igen, szép volt! - futott oda hozzám Miki. - Jó voltál. - Én csak mosolyogtam, majd odajött Boti:
- Jó voltál! - mondta, majd nyújtotta a kezét. Kezet fogtunk. Örültem. Az egész ruhaszárító csoport mosolygott, még Ági is, és nála ez nagyon, nagyon ritka.
- Rendben! Most jön a mosó csoport a főző ellen. A tanárok, és Marika néni nem játszanak. - mondta Kiss, majd leült az egyik székre. - Gyerünk! - minden gyerek, aki akkor következett, a pályára rohant.
- Kezdjük! - kiáltotta Levi. Ő is jól dob, de Bogi, András és Veronika nem, tehát könnyű ellenfelek lesznek számunkra. Elégedetten ültünk le a padokra. Elkezdődött a meccs. A mosó csapatból Tamás és Marci jó. Elsőként Melindát dobják ki, majd, viszonzásképpen Veronika is kiesik. A következők: Bogi és Aladár, majd András. Bejön Levi, majd tök lazán mindenkit kidob a másik csapatból. Vicces volt nézni. Bejön a másik csapat partizánja, Marci. Ő sem bír el Levivel. A főző csoport nyert, de csak Levi miatt.
- Ennyi volt mára!
- De tanárnő, mi nem játszottunk! - panaszkodik Anna.
- Tudom, de mivel öt csoport van, ezért mindig van egy, ami nem játszik. - A kukások szomorúan vonultak ki a tornateremből.
- Jók voltunk! - mondta Levi.
- Ja, de mi is! - vág vissza Miki.
- Jól van, jól van! - ti is, mi is. n-e vesszetek össze! - választja el a két fiút Márk és Vilmos.
- Rendben.
- Oké.
Ennek a napnak vége is lett.
2. fejezet
A csoportbeosztást nehezen tudtuk elkezdeni. Mindenki kíváncsi volt, hogy melyik csoportba kerül.
- A csoportok a következők: - mondta Tóth. - Rendrakó, mosó, kukás... - a kukás szó hallatán mindenki rémülten kezdett sugdolózni a mellette ülővel, nehogy abba a csoportba kerüljön. - ...ruhaszárító és főző.
- A csoportok tagjai pedig... - kezdte Kiss, és mindenki rá nézett. Izzadtunk, mintha valami afrikai szavannán lennénk, sőt, még jobban. - Rendrakó: Boti, Antónia, Kristóf, Emese és Benedek. - a megkönnyebbülés sóhaja hallatszott az egész osztályban, ettől az öt embertől. Kiss elmosolyodott. - A mosó csoport: Melinda, Tamás, Marci, Aladár és én. Én is fogok segíteni. A kukás csoport: Orsi...
- Neee!!! - hallatszott az egész osztályban.
- Orsi, nyugi! Lesz gumikesztyű, és ha a többiek, meg ti nem szemeteltek sokat, akkor keveset kell majd takarítanotok. Nos, hol tartottam? - kérdezte saját magát Kiss. - Ja, igen! Vilmos...
- A fenébe!!!
- Vilmos, már másodszorra szóltok bele a mondandómba!
- Elnézést, tanárnő.
- Zsolt, Márk, Anna és Réka. - ez a hat ember akkorát sóhajtott, hogy olyat még senki nem hallott, és nem is fog hallani. - A ruhaszárító csoport: Gergő, Eszter, Ági, Sára, Miki. - megkönnyebbültem. Ez nem nehéz, és a legjobb, hogy egy csoportban voltam Eszterrel. - Akinek pedig nem mondtam a nevét, az a főző csoportban van. Nekik Tóth tanár úr, és Marika néni fog segíteni. Rendben, most minden csoport álljon egy helyre! - mondta Kiss. Én egyből odamentem Eszterhez.
- Gyülekezzünk itt. - ajánlottam.
- Oké. - mindenki követett engem, és odajött hozzánk Ági és Sára. Miki állt a saját padja mellett, és nézte a földet. Egyik haverjával sem került egy csoportba. Nem mondanám, hogy rosszban voltunk, csak ritkán beszélgettünk, aztán, mikor észrevette, hogy nem az ő padjánál gyülekezünk, ő is odajött hozzánk.
- Oké. - mondta saját magának. - Tanárnő, most mit kell csinálni?
- Most elindul minden csoport , és a második, ismétlem: a második emeleten keresnek egy osztálytermet. ott fognak aludni, ott fognak csinálni mindent.
- Rendben. - mondta kórusban az egész osztály. Elindultunk. Végigjártuk az egész szintet, de nem találtunk "megfelelő" osztálytermet. Aztán Eszter rámutatott az egyikre. Ez legyen. Ez a tavalyi osztálytermünk.
- Ez jó. - mondtam.
- Ja! - szólt Miki.
- Itt elfér az összes cuccom? - kérdezte tőlünk Sára.
- Hát remélem. - suttogja saját magának Ági, aki eléggé visszahúzódó. Senki sem beszél vele, cserébe ő sem beszél senkivel.
- Most itt álldogálunk, vagy bemegyünk? - kérdezi viccesen Eszter, és bemegy az osztályterembe.
- Át lehet rendezni, nem? - szólal meg Ági.
- Hát, biztos. - mondtam. - Miki menjünk fel, és hozzunk le öt szivacsot!
- Oké, megyek. - mondta, majd elindult. Felmentünk, és először kettőt, majd még kettőt, és még egyet hoztunk a szivacsokból. Addig a lányok eltolták a padokat az ajtó felőli fal mellé. A székeket összevissza rakták le, majd öten leraktuk a szivacsokat. Az osztályterem tök jól nézett ki. Büszkén álltunk ott. Büszkék voltunk arra, hogy így berendeztük termet. De mindenkiben volt egy kis félelem. Egy kis félelem, ami egyre nagyobb lett...
2015. július 29., szerda
1. fejezet
Minden egy márciusi pénteken kezdődött. Sima napnak indult, mindenki várta az esti osztálybulit, és a hétvégét. Én Varga Gergő vagyok, hatodikos. Tehát este volt az osztálybuli. Nagyon jól kezdődött. Az egész iskolában csak az osztályom, az ofő, Kiss, a magyar tanár és a konyhás néni. Miénk volt az iskola. Bementem az osztályterembe. Az asztalokon sütik, üdítők, minden. A nagyon jó zenét Andrásnak köszönhettük. Miután mindenki megérkezett, beindult a buli. A sütik, üdítők két óráig bírták, aztán nem kellettek senkinek, meg amúgy is elfogytak. Kint elkezdett esni az eső, de minket ez egyáltalán nem érdekelt. Az osztálybuliban az volt a jó, hogy még az iskolában aludtunk, tehát mindenkinél volt pizsama. Nem számítottunk semmi rosszra, de eljött az hívás nélkül. Mikor vége lett a bulinak, kezdtük felhordani a tesiteremből a szivacsokat. Miután az összes szivacs az osztályteremben volt, felmentünk, és próbáltunk aludni. Nyilván nem sikerült. A stréberek, Kristóf, Aladár és Bogi azonnal húzták a lóbőrt, de mi kiélveztük, hogy ezen az éjszakán együtt lehettünk, és ha tehettük volna egész éjszaka dumáltunk volna, de este tizenegykor Kiss odajött hozzánk.
- Most már tessék aludni, oké? - mondta. Kisst mindenki szereti. Tóth-ot, már nem. Őt megutáltuk, mióta tavaly erdei iskolában mindenkit büntetett azzal, hogy köröket kellett futni az erdei iskola körül egy gyerek miatt, aki nem is tudjuk, hogy mit csinált, és azt se tudjuk, hogy ki volt, de azért futni kellett. Mindegy. Lefekszünk, elalszunk, reggel lesz. Még mindig esik az eső, de mi még mindig nem törődünk ezzel. Elbúcsúzok mindenkitől, majd Marcival indulok haza. Helyesebben indulnék haza, mert nem tudtunk lemenni a földszintre, mert elöntötte a víz. Nem vettük észre, hogy míg aludtunk, addig árvíz lett. Lejöttek a többiek, és ők is megálltak mellettünk.
- Ez de szar! - mondta Levi a nagymenők csapatából.
- Ja, ez állati! - örvendezik Márk.
- Ezt, hogy nem számították ki a meteorológusok? - kérdezte önmagától az egyik stréber, Kristóf, majd elővette a füzetét meg a tollát, - ami mindig nála van, és azzal alszik - és elkezdett írni valamit.
- Ez nem kircsi! - mondta rágóval a szájában Antónia. - Ez nagyon nem kircsi!
- Pedig akartam menni shoppingolni. A fenébe! - nyugtalankodott Veronika, Antónia legjobb barátnője.
- Itt ragadtunk. - mondta Eszter, aki a legnormálisabb lány az osztályban. Ötödik eleje óta tetszik, de még nem tudja. Még... Ha az ilyen nyomikon múlik, mint én, akkor sosem fogja megtudni. A nagy álldogálásban, megérkeztek a tanárok, Kiss és Tóth.
- Mit törté... - kezdte el mondani Tóth, de aztán elakadt a szava.
- Mindenki jól van? Mindenki itt van? - kérdezte Kiss. Egyszerre vágtuk rá, hogy igen, majd megint az úszó földszintre néztünk.
- Ez nem jó! - mondta gondterhelten Tóth. - Gyertek, menjünk fel az osztályterembe!
Mindenki elindult. Mikor felértünk Tóth kérte, hogy üljünk le.
- Figyelem, figyelem! Nem tudom, hogy meddig leszünk itt! Nem tudom, hogy mi lesz.
- Tóth tanár úr! - ront be az ajtón a konyhás néni. - Tudtam, hogy itt vannak! Tudják mi van odalent?
- Tudjuk. - felelte Tóth.
- Csak azért jöttem, hogy mondjam meg önnek, hogy nagyon sok étel, és ital van a konyhán és a büfében, úgyhogy kibírjuk... körülbelül egy hónapig is , ha kell.
- Rendben.
- Tehát bármi is lesz, nekünk számítanunk kell rá! Erősek kell legyünk. És a legfontosabb, mint mindig... a csapatjáték. - fejezte be Tóth a kis beszédét, majd leült a tanári asztalhoz.
A stréberek tapsoltak, majd mikor mindenki szeme villámokat szórt rájuk, letelepedtek a székükbe.
- Rendben, akkor csoportokat osztunk!
2015. július 28., kedd
WELCOME
Hello, kedves idegen!
John Collins újabb blogját tartod a kezedben. Ez nem a jövőben játszódik, mint a többi, hanem egy alternatív valóságban. A blogot 2015. július 28-án kezdtem el írni, egy barátom remek ötlete miatt, ami nagyon megfogott. Elkezdtem írni, és mostmár, ha lehet minden nap teszek fel új részt, de nem is lőnék le minden poént, mert mi maradna a könyvnek? Kommenteljetek, vagy írjatok a chat-be, minden véleményre kíváncsi vagyok, kivétel nélkül! Jó olvasást kívánok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)