2015. augusztus 28., péntek

16. fejezet

Valami fekete ködszerű dolog tartott felénk, majd egy átlátszó, de mégis fekete kézzé alakult át. A kéz kétszer akkora volt mi mi négyen összesen.
- Mi ez-ez-ez? - kiabált Alex.
- Ajándék-dék-dék! - mondta a Sötétség.
- Hagyj minket békén-kén-kén! - üvöltött Johanna, majd felugrott, és kezeivel a földre csapott. Egy szikla emelkedett ki a földből, és a kéz szertefoszlott.
- Engem nem tudtok megölni-ni-ni! - nevetett a Sötétség.
- Miért nem- nem-nem? - kérdeztem tőle.
- Mert nem létezem-zem-zem. Vannak megfigyelőim-im-im! - tehát ő volt. Vagyis neki az egyik embere. De hogyan jutott be az iskolába? Lehet, hogy egy tanuló? - Vagyis-gyis-gyis! Létezem, de a ti világotokban még nem-nem-nem.
- Még-még-még? - tette fel a kérdést Csaba.
- Még-még-még! - válaszolt a Sötétség. - Oda is be fogok jutni-ni-ni!
- Állok elébe! - kiáltott Alex.
- Hahaha! Nem vagytok abban a helyzetben-ben-ben, hogy tudtok nekem parancsolgatni-ni-ni.
- Biztos vagy benne-ne-ne? - tette fel a kérdést Johanna.
- Igen! - érdekes, hogy most nem hallatszódott még kétszer a gen szótag. - Viszlát! - és most se.
- Hát ez jó! - jelentette ki Alex. Nem volt visszhang.
- Azt mondta, hogy vannak mágusok? - bámult maga elé Csaba.
- Persze, hogy vannak! - mordult rá Johanna. - Az én családom is az! Mágus. Én is. -mondta, majd a zsebébe nyúlt. - Ez a pálcám. - vett ki egy sötétbarna pálcát a zsebéből.
- Elsajátítható ez a képesség? - léptem Johanna elé.
- Igen. - felelt. - De ezen a helyen nem.
- Te tudod, hogy hol vagyunk?
- Sejtem. - mondta, majd mikor mind a hárman kérdőn néztünk rá, folytatta. - Négy világ van. A Varázsvilág, az Attraksin világ...
- A mi? - kérdeztük kórusban.
- Attraksin világ. Ahol olyan emberek élnek, akik nem tudnak varázsolni. Meg nem különlegesek. - mindhárman tágra nyílt szemekkel figyeltünk. Még sosem hallottunk ezekről a világokról. - A Halálvilág, és végül az Álomvilág. Persze ezek között vannak átjárók. Főleg a Varázsvilág és az Attraksin világ között, de van az Attraksin világ, és az Álomvilág között is, és így tovább.
- Tehát, most az Álomvilágban vagyunk? - kérdeztem Johannától.
- Igen. Legalábbis én igen.
- Én is, mert éppen alszom. - mondta Alex.
- Én is. - osztotta meg az információt Csaba.
- Én is. - mondtam.
- De az hogy lehet, hogy pont mi négyen kerültünk ide? - kérdezte Alex.
- Lehet, hogy a Sötétség hozott ide minket. - ötletelt Johanna.
- És azt hogy értette, hogy nem tudjuk elpusztítani? - érdeklődött Csaba. Közben Johanna elővett egy régi könyvet, és lapozgatni kezdte.
- Hahó! Johanna! - ébreszti fel Csaba a lányt.
- Mi van?
- Hogy értette, hogy nem lehet elpusztítani?
- Azt keresem! - rivallt Csabára.
- Oké, oké! - kis idő után Johanna felkiáltott.
- Megvan!
- És?
- Egy erős varázsló fel tudja osztani magát.
- Mi? Feldarabolta saját magát? Fúj. - vágott undorodó pofát Alex.
- Elméletben, te észkombájn!
- Tehát csak akkor lehet elpusztítani, hogyha elpusztítottad a...
- Az Animáit.
- Mit?
- Mindent kétszer kell elmondani?
- Igen!
- Az Animái, a lelkei, csak akko rlesz sebezhető, ha azok már el vannak pusztítva. Itt azt is írja, hogy eddig csak egy ember volt képes ezt véghezvinni.
- Ki?
- Angus Mortem.
- Ismered? - kérdezte Csaba.
- Ember, ez a Sötétség! Fogd már fel!
- Oké!
- Azt mondta, hogy át akar jutni a mi világunkba. Azt hogy lehet megcsinálni?
- A Varázsvilágban nem csak jó varázslók vannak. Vannak, akik erejüket rosszra használnák, nekik a vezetőit kutatják a legnagyobb mágusok, mint például Albu Exsolve.
- Az ki? - kérdeztem.
- A legnagyobb fehérmágus.
- Ki a legnagyobb feketemágus?
- Itt azt írja, hogy Angus Mortem, aki már élt a mi világunkban, sőt, Exsolve tanította, de aztán mindig többet, és többet akart, majd rossz útra tért. Végül Exsolve legyőzte, de nem ölte meg. Egy varázslattal bezárta az Álom- és a Halálvilágba. Azóta itt van.
- Mióta?
- 2001-től.
- Beszéljünk meg egy találkozót az Attraksin világban! - ajánlottam, ügyet sem vetve arra, hogy éppen be vagyok zárva egy iskolába.
- Az nem olyan egyszerű! - vágták rá mind a hárman egyszerre.
- Nekem se.
- Az osztályommal egy barlangba ragadtunk be. - mondta Johanna.
- Mi meg a családommal elmentünk egy kisvárosba, ami egy vihar miatt el lett zárva a külvilágtól, és nem tudunk kijutni. - mondta Csaba.
- Mi a családommal, meg mégegy családdal egy erdőbe mentünk kirándulni, aminek a nagyrésze leégett erdőtűz miatt, és nem tudunk kijutni. - tálalt Alex.
- Én pedig az osztályommal, egy árvíz miatt, az iskolában ragadtam.
- Várjunk! - kezdi Johanna. - Mindegyikünk a saját eleme miatt van bezárva, és ezért mutatkoznak meg a képességei.
- Igen! - vágtuk rá kórusban.
- Ez nem lehet véletlen.
- Hát igen. - mondta Alex, majd mintha egy tornádóban lettünk volna, elkezdtünk forogni.
- Csaba, állítsd le! - parancsolt Johanna.
- Miért én?
- Mert te vagy a szél.
- Ja! - mondta Csaba, majd kezével próbálta megállítani a forgást, sikertelenül.
- Most jöttem rá, hogy tudom mi ez! - kiáltott fel Johanna.
- És mi? - kérdezte kíváncsian Alex.
- Ez az összekötő az Álomvilág és az Attraksin világ között.
- Akkor rendben! - mondtam. Csak forogtunk körbe-körbe. Egyre gyorsabban. Johanna egyszer csak eltűnik.
- Hova tűnt? - kérdeztük egymást. Alex is eltűnik, majd Csaba.
- Mi a..áááááá! - felébredek.

2015. augusztus 27., csütörtök

15. fejezet

Sziasztok! Ez a fejezet rövid lett, elnézést! Jó olvasást!

Valami nagyon különöset álmodtam. Egy olyan "világban" voltam, ahol minden fehér volt. Nem tudtam, hogy hogy kerültem oda, csak évekkel később, pontosabban tíz évvel később értettem meg. Szembe jött velem három ember. Kettő fiú, egy lány.
- Alex vagyok. - mutatkozott be egy szőke hajú, magas, velem egykorú gyerek.
- Johanna! - fordult felém a lány. Hosszú, barna haja leomlott a mellkasán.
- Csaba. - mondta nevét egy alacsony, kissé kövér fiú, akinek arca tele volt szeplőkkel.
- Gergő vagyok. Hogy kerülünk ide?
- Nem tudjuk. - vágták rá kórusban.
- Én tudom. - szólal meg egy hang. Mintha suttogva beszélne, mégis mindenki hallja. Elkezd nevetni. Úgy röhög, mintha előre tudta volna, hogy itt leszünk.
- Ki vagy te? - kiabált Johanna, és, mivel nagyon visszhangzik a tér, ahol voltunk, a te szót háromszor hallottuk.
- Hahó-hó-hó! - kiabált Csaba. - Mi a neved-ved-ved?
- A nevem-vem-vem: a sötétség-cség-cség.
- Ez nem is név-név-név! Mi az igazi neved-ved-ved? - üvöltötte Alex.
- Sötétség-cség-cség. Nem mondom el még egyszer-szer-szer! - kiáltott fel a magát sötétségnek nevező hang.
- Várjunk-junk-junk! - fordultam a többiekhez. - Ti nem vagytok különlegesek-sek-sek?
- De-de-de! - vágták rá kórusban.
- Én vagyok a tűz-tűz-tűz. - mondta Alex.
- Én a víz-víz-víz. - mondtam.
- Én a szél-szél-szél? - kérdezte önmagától Csaba. - Nem tom' pontosan-san-san.
- Az vagy-vagy-vagy! - felel Johanna. - Én pedig-dig-dig a kő-kő-kő.
- Négy elem-lem-lem! - kiáltott fel Alex.
- Hát persze-sze-sze! - rivallt ránk a Sötétség. - Ez miért olyan nagy dolog-log-log?
- Nem minden ember rendelkezik ilyen képességekkel-kel-kel. - mondta Alex.
- Ki mondta-ta-ta, hogy csak emberek-rek-rek léteznek-nek-nek? Óriások-sok-sok, sárkányok-nyok-nyok, mágusok-sok-sok, kentaurok-rok-rok. És még sorolhatnám-nám-nám. De-de-de! Nem ez a fontos-tos-tos! Hanem-nem-nem... - itt egy kis szünetet tartott. - ...Én-én-én!

14. fejezet

- Rendben. - válaszoltam. - Mit is nyomozunk? - kérdeztem félénken.
- Nem tudom. Bármit. - mondta. Az első emeleten van a tesi-szertár. Elem lámpával a kezünkben, már biztosan haladtunk. Elértük az ablakokat a folyosó végén.
- Üljünk le. - ajánlottam.
- Rendben. - bólintott Eszter, majd leült a hideg földre. Csobogást hallottam, ezért megfordultam. Az ablak mellett folyt a víz. Aztán észrevettem, hogy az ablak felső sarkában elkezdett repedezni. Tovább repedezett. Eszter is észrevette, majd egymásra néztünk. Tovább repedett. Már csak egy méter hiányzott, és elért minket a repedés. Tovább repedett. Már a nyakamnál volt, mire kitört az egész! Mellettem, Eszter kiesett, én meg végig néztem. Aztán a kezemet irányítottam felé, mire egy nagy erejű vízsugár tört ki a kezemből, és ellökte Esztert az egyik fára, ami a vízben állt. Eszter kérdőn nézett rám.
- Ezt...höhö...meg...hogy...höhö...csináltad?! - kapkodott levegő után.
- Jól vagy? - kiabáltam utána, de mikor nem felelt, csak tágra nyílt, zöld szemeivel nézett rám, megkérdeztem még egyszer: - Jól vagy?
- Igen! - nyugodott meg.
- Biztos?
- Igen! Hogy csináltad?
- Mit? - játszottam az idiótát. Tudtam, hogy miről van szó, de nem akartam elfogadni. - Ezt ne mondd el senkinek. Oké?
- Oké. - bólintott.
- Add a kezedet! - mondtam, mire nyújtottam a kezemet. Ő is ezt tette, majd megfogtuk egymás kezét. Egy volt a baj: a víz egy-két méterre a folyosóra is bement, és én ezt nem vettem észre. Mikor megfogtam Eszter kezét, és megpróbáltam áthúzni, elcsúsztam, és leestem. De éppen mindketten meg tudtunk kapaszkodni, mivel az üveg, már nem volt ott.
- Szép volt! - mondta Eszter.
- Bocs. - vágtam rá. - Elcsúztam.
- Én is tudom.
- Oké. - mondtam, majd felhúztam magam, és segítettem Eszternek is feljönni, majd elindultunk a termünk felé.
- Mit fogunk mondani, hogy mit csináltunk?
- Mi? Semmit! Végig aludtuk az egész éjszakát. A stréberek úgy is meg fogják fejteni, hogy a nagy víznyomás miatt tört ki az üveg.
- Jó. - helyeseltem. - De mi van ha Mikiék rájönnek, hogy mi nem aludtunk.
- Majd azt mondjuk, hogy kimentünk WC-re.
- De egyszerre?
- Nem. Én felébredtem, majd kimentem, te pedig, rá egy percre felébredtél, és elvégezted a szükségleteidet.
- Jó. - elértük a terünk ajtaját, majd lábujjhegyen visszaraktam a széket, amivel kitámasztottuk az ajtót, és minketten lefeküdtünk. Nem kellett sok, és már aludtunk is.

2015. augusztus 23., vasárnap

13. fejezet

- Gergő! Kelj fel! - hallottam meg Eszter hangját. Kinyitottam a szemem. Éjszaka volt. - Már öt perce költelek. - mondta.
- Ó, bocs. Mélyen szoktam aludni.
- Nem baj.
- Akkor, megyünk? - kérdeztem tőle.
- Hát, persze!
- Rendben. - mondtam, majd felültem a matracról. Lábujjhegyeinken közelítjük meg az ajtót. Annak az osztályteremnek az ajtaja mindig nyikorgott. Ekkor is. Hátranézünk. Miki megmozdul. Mi még levegőt sem merünk mertünk venni. Ha felébred, és meglát minket, akkor lehet, hogy elmondja Tóth-nak, aki betiltotta az éjjeli mászkálást. Aztán rájövünk, hogy nem csak Mikitől kell félni. Sára is megmozdult.
- Tegyünk az ajtó elé valamit, hogy ne csapódjon be, és, mikor jövünk vissza, ne kelljen újra kinyitni. - ajánlotta Eszter.
- Szerintem is. - bólintottam. Az ajtóhoz állítjuk az egyik széket, majd elindulunk a folyosón. - Még sosem jártam a folyosón. - fordultam Eszter felé.
- Miért, szerinted én igen? - mondta szórakozottan.
- Nem. - továbbmentünk. alig látunk valamit. A folyosó két végén, az ablakok elé volt húzva a függöny, úgyhogy alig jutott be fény. A kezünket magunk elé tettük, és úgy haladtunk.
- A tesi-szertárban van zseblámpa. - jelentette ki Eszter.
- Honnan tudod?
- Már jártam bent, és körülnéztem.
- Ó. De, lehet, hogy mostmár nincs ott.
- Tegnapelőtt néztem meg! Még ott van, de a tanárok szobájából el kell venni a kulcsokat.
- Mi?
- Igen. Nyugi. Múltkor is elvettem. - nyugtatott meg. Hirtelen kinyílott a mosó csoport termének ajtaja, és kilépett rajta Aladár. Mi nem mozdultunk meg. Egymásra néztünk. Eszternek is ugyanolyan rémült arca volt, mint nekem. Mikor Aladár bement a WC-be, és becsukta az ajtót, mi már szinte futva mentünk fel, mivel ott van Tóth-ék szobája.
- Itt vagyunk. - mondta Eszter, és rámutatott az osztálytermünk ajtajára. Kinyitotta. Ez az ajtó szerencsére nem nyikorgott.
- Már, csak meg kell találni a kulcsokat. - súgta oda nekem Eszter.
- Az lesz a baj.
- Dehogyis! Vagy a tanári asztalnál van, vagy ebben a szekrényben. - mondta, majd a terem végében lévő szekrényre mutatott.
- Rendben. Én nézem a tanáriasztalt, te pedig nézd a szekrényt. Múltkor hol volt?
- A szekrényben, de lehet, hogy most nem ott lesz. - mondta, majd keresni kezdett. Rövid a haja, mégis mindig belelóg a szemébe. Most is állandóan ezt söpörte félre.
- Megvan! - kiáltott fel. Tóth megmozdult.
- Cssss! - tettem az ujjamat a szám elé.
- Nem vagyok szivárványos mezőn! - kiáltott fel Tóth.
- Mi? - röhögte el magát Eszter. Én is röhögtem.
- Ez egy fekete leves! - Eszter tovább röhögött. - És egy lila zsiráf! - kiált Tóth.
- Mit álmodhat? - nézett rám Eszter.
- Fogalmam sincs. - vontam meg vállaimat. - De valami nagyon szépet. - mondtam,  majd nevettem. Kimentünk a teremből. Mindketten vihorásztunk. Nem bírtuk megállni, aztán továbbmentünk. Megérkeztünk a tesi-szertárhoz. Kinyitottuk az ajtót. Keresni kezdtünk.
- Itt van. - vettem a kezembe a zseblámpát.
- Oké, akkor, mostmár elkezdhetünk nyomozni. - mosolyodott el Eszter.

2015. augusztus 22., szombat

12. fejezet

El sem hittem, hogy ez történt. Egy kis idő múlva megint elhagyta egy csepp a kezemet. Nem tudtam, hogy hogy csináltam, de élveztem, majd meghallottam egy zörgést. Hátranéztem, és lábdobogást hallottam. Mire a folyosó közepére értem, csak a haját láttam a "megfigyelőből", és ezáltal megtudtam, hogy lány. Nem futottam utána. 
Egész nap foglalkoztatott, hogy ki volt a megfigyelő, de mivel sok lány van az osztályban, ezért nem tudtam kideríteni. Hosszú hajat láttam, úgyhogy Eszter, Antónia, Anna és Bogi nem jöhet szóba. Mikor ezt átgondoltam, megnyugodtam, hogy nem Eszter látott. Aztán jött az, hogy az illetőnek barna haja volt. Emese, Melinda és Orsi kiesett, mivel Emesének szőke, Melindának és Orsinak pedig fekete. Ki maradt? Réka, Ági, Sára és Veronika. Zuhanyzás és vacsora között, mikor mentünk az ebédlő felé, Mikivel beszélgettem. Elfelejtettem mondani, hogy Miki nagyon hálás volt azért, mert kimentettem, és szinte mindent megcsinált, amit mondtam neki. (Nem utasítottam olyan sokat, de például amikor mondtam reggelinél, hogy hozzon valaki poharat, akkor ő egyből felpattant, és intézkedett. Még az is volt, hogy felment a másodikra, ebéd közben, és lehozta a tolltartómat, ami azért kellett, hogy mutassam meg Eszternek. Nem tudom, hogy miért érdekelte Esztert, de megmutattam neki.) Mikit sosem láttam ilyennek. Mindig nagymenősködött, amikor egy szót is akartam hozzá szólni. 
- És az oroszokról, meg az amerikaiakról mit gondolsz? - kérdezte Miki.
- Semmit. Hagyni kell őket, hadd uralják az egész világot. Az ők gazdasági harcuk, Magyarországot nem érinti. - mondtam. - Szerencsére! - tettem hozzá.
A vacsora sonkás kenyér volt paradicsommal és uborkával. A főző csoport mindig, kivétel nélkül, finomat csinált, de ekkor...Ez a vacsora nem sikerült túl jól. De legalább a menzánál jobb ellátást kapunk. Vacsora után mindenki a termébe vonult.
- Jaj, ne!!! - kiáltott fel Sára, mikor meglátta, hogy valaki kiöntötte a körömlakkját. - Miki!
- Nem én voltam! Most tényleg nem. - Miki tavaly tönkretette Sára rúzsát, majd az egészet Levire kente. Ezek után, egy-két hónapig nem voltak jóban. 
- De! Te voltál tavaly is, és megint szórakozni akarsz velem!
- Sára, most tényleg nem én voltam! Esküszöm! Miért csináltam volna? 
- Mert te ilyen vagy! - vágta rá Sára.
- Mi? Én ilyen vagyok?
- Igen! Bunkó vagy!
- Ez nem is így van!
- Dehogynem! Te is tudod!
- Hát, akkor rólad is lehetne beszélni! Jó sokat! Ne gondold, hogy tökéletes vagy!
- Én ilyet nem mondtam!
- Nem mondtad, de kifejezted!
- Én, nem!
- Dehogynem!
- Nem!
- De!
- Nem! - üvöltött Sára, és kifutott a teremből. Miki ment utána.
- Miért csináltam volna újra, hogyha akkor is, jó nagy büntetést kaptam?
- Csak azért, mert...Már mondtam! Te ilyen vagy!
- Persze, persze! 
- Álljatok már le! - ugrott kettejük közé Eszter.
- Légy szíves, ne szólj bele! - rivallt rá Miki.
- Hé! Nyugi! - álltam Eszter elé.
- Na, jó, mindenki maradjon nyugton! - üvöltötte Ági. Mikinek már teljesen kivörösödött az arca.
- Mi ez a nagy lárma itt? - jött oda hozzánk Tóth.
- Miki kiöntötte a körömlakkomat!
- Nem is én...
- Nyugalom! Hívtátok már a kukás csoportot? - kérdezte Tóth.
- Még nem. - felelt Eszter.
- Akkor, Eszter légy szíves!
- Rendben. - mondta Eszter, és azonnal elindult. Kis idő után ott termett Orsi, Vilmos, Zsolt, Márk, Anna és Réka együttese.
- Hol van a lakktócsa? - kérdezte Zsolt.
- Bent. - mondta Sára.
- Szép volt! - röhögtek Vilmosék, majd pacsit próbáltak adni Mikinek, de az nem nagyon volt jó kedvében.
- Nem én voltam!
- Ó, dehogynem! - kiabált Sára.
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Ezt most azonnal fejezzétek be! - utasította őket Tóth. - Most!
- Elnézést. - húzta be a fejét Miki.
- Bocsánat. - mondta Sára.
- Már tiszta! - jött ki elégedetten a teremből Zsolt.
- Köszönöm, Zsolt.
- Szívesen, tanár úr!
- Mehettek.
- Mi még maradnánk! -  mondta Vilmos és Márk. - Kíváncsiak vagyunk az eredményre.
- Nem érdekel! - mondta Tóth. - Ti is, meg a többiek is elmentek.
- Rendben. - mondtuk kórusban.
- Miki, Sára! Ti maradjatok itt!
- De, tanár úr, én nem csináltam semmit! - tiltakozott Miki.
- Az majd kiderül! - zárta le a beszélgetést Tóth, majd halkan kezdtek beszélni, amit már nem hallottunk. 
- Szerintem nem Miki volt. - súgtam oda Eszternek.
- Szerintem se. Mit szólnál, ha este nyomoznánk?
- Nyomoznánk? - azt hittem, hogy nem halottam jól.
- Igen.
- Oké. - mondtam, majd bementünk, és lefeküdtünk.

2015. augusztus 18., kedd

11. fejezet

Megkérjük kedves olvasóinkat, hogy a következő három sort olyan gyorsan olvassák el, amilyen gyorsan csak tudják. Megértésüket köszönjük.

Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi... Nem tudom annyiszor leírni, mint ahányszor a fejemben felröppen ez a gondolat. Tudom, hogy megígértem, de nem tudtam megírni ezt a fejezetet ilyen gyorsan. Még egyszer elnézést, és jó olvasást!

Eszter teljesítette kérésemet, és ott maradt. Az egész napját arra áldozta, hogy velem legyen, de (nem akarok nagyképűnek tűnni) szerintem nagyon jól szórakozott, és nem bánta meg. Sokat nevettünk, és egyszer sem nyitott be senki. Azt a napot nem fogom elfelejteni...
Másnap viszont rossz dolgok jöttek. Az első az volt, hogy, mivel már meggyógyultam, már nem pihenhettem. A másik, hogy nem volt velem Eszter. Ez volt a legrosszabb. A harmadik, hogy kellett ruhát szárítanom. Nem voltam, és vagyok lusta, de melyik korombeli gyerek szeret dolgozni? Senki. De, azért jó dolgok is voltak. Eszterrel egész nap beszélgettünk. Minden ezredmásodpercet kihasználtunk. Például megtudtam, hogy Eszter apja házakat épít, és az anyja eladja azokat. Vacsora előtt odajött hozzám Ági.
- Tudod... - kezdte.
- Amúgy, kösz, hogy elmondtad Eszternek. - nem nagyon hangsúlyoztam, ezért nem lehetett kivenni, hogy haragszom rá, vagy örülök annak, hogy nem nekem kell kínlódni azzal, hogy tálaljam Eszternek a dolgokat, és ez nagyon látszott Ágin.
- Most haragszol rám? - kérdezte halkan. Ekkor jutott eszembe, hogy az emberi beszédben, a hangsúlynak fontos szerepe van.
- Nem, nem, dehogyis! Sőt.. Örülök. Nem nekem kellett küszködni. - mosolyogtam rá.
- Ó, király! - Ági sosem szokott mondani, csak maximum 3-4 mondatot. Közben eszembe jutott az is, hogy beleszóltam a mondókájába, mert az én mondanivalómat fontosabbnak találtam.
- Mit is akartál mondani? - kérdeztem tőle.
- Ja, igen! Azt akartam kérdezni, - a hangsúly a kérdezni-n volt. (Az én hangsúlyom pedig a hangsúlyon) - hogy nem haragszol-e amiatt, hogy elmondtam Eszternek? - mondta, de nem tudtam válaszolni, mert folytatta. - De ezt már megtudtam, úgyhogy...
- Rendben. - mondom egy kis szünet után. - Akkor ennyi?
- Aha.
- Oké, szia! - rohantam el. Szerintem még fel sem fogta, hogy én már nem vagyok, ott, és én sem tudtam, hogy hova megyek, de akkor ez engem nem nagyon érdekelt. A bejárat elé rohantam. Eszembe jutott, hogy mit kérdezett tőlem Tóth.
- De volt valami nagyon,  fura dolog...olyan izé...a mentésben. - bukkantak fel a gondolatok a fejemben.
- Mi?
- Az, hogy öt percig bírtad a víz alatt. - hallom Tóth szavait fejemben. Azt én sem értettem. Hogy tudtam olyan sokáig, levegő nélkül a víz alatt maradni?
A bejárat előtt tiszta víz volt minden. A kezemet hozzáérintettem a vízhez, majd felemeltem. Ezután a WC-ben vettem egy törülközőt, és letöröltem a vizet a kezemről, úgy, hogy egy csepp sem maradt rajta. Azután újból a bejárat elé mentem, és valahogy megpróbáltam csinálni valamit. Nem tudtam, hogy hogy kell, de a filmekben láttam, hogy valamelyik ember vizet tud csinálni a kezével. Én is egy ilyen akartam csinálni. Biztos voltam benne, hogy lehetetlen, de nem adtam fel. Egy kicsit erőlködtem, majd...egy vízcsepp hagyta el, teljesen száraz kezemet.

2015. augusztus 6., csütörtök

10. fejezet

Mikor visszament aludni Eszter, egyedül maradtam, majd elaludtam. Eszter tanácsolta, hogy aludjak, és pihenjek, amennyit csak tudok, mert az, ami történt, az durva volt.
Mikor felébredtem, nagy volt sürgés-forgás körülöttem. Mindenki látni akart. Miki jött oda elsőként hozzám:
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm... - mondta, és csak mondta, és mondta. Én meg csak hallgattam. Aztán odajött Tóth:
- Elég lesz, Miki! - mondta, majd odafordult hozzám. - Köszönöm.
- Szívesen.
- De volt valami, nagyon fura dolog...olyan izé...a mentésben.
- Mi?
- Az hogy öt percig bírtad levegő nélkül a víz alatt. - ez tényleg furcsa volt, még számomra is. Én sosem tudtam úszni. Akkor, meg, amikor kimentettem a fiúkat, hirtelen, mintha kopoltyúm lett volna. Mindenki csodálkozott. Pont én? Mikor, még, nem is tudok úszni? Ez különös  - Nem tudsz semmit? - kérdezte Tóth.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Hagyjuk magára! - mondta Eszter. Kihozott a nehéz helyzetek börtönéből. Ránéztem, és bólintva köszöntem meg neki. Megint egyedül maradtam, de percekkel később megjelent Eszter, újra.
- Három óránként kell ellenőrizzelek, most kilenc van.
- Ó - néztem rá barátságosan. ez azt jelentette, hogy egy napot leszek Eszterrel. Mármint, hogy háromóránként jön be, de ő fogja hozni a reggelit, az ebédet, és a vacsorát. Számomra ez a mennyország! Egy célom volt aznap: elérni, hogy Eszternek is az a nap legyen a mennyország. Ez nem volt nehéz, szerencsére. Akkor vettem észre, hogy a kémia-teremben vagyok, egy matracon. Itt szokták tartani az elsősegély-tanfolyamot, és szakkört, amire Eszter játr. A terem közepén volt a matracom. Velem szemben a poros üvegek, amik mindig ott állnak, és soha az életben nem nyúl hozzá senki, még a kémiatanár, Kovács sem. Semmire nem használják. Igaz, nekünk hatodikosoknak, még nincs kémia, de Kovács tartja a természetismeretet, ami ebben a teremben van, és nem olyan rossz. Eszter leteszi mellém a reggelimet, ami szerintem más, mint a többieké. Tej, Sonkás kenyér, joghurt és valamilyen gyógyszer. Ovális alakja van, és zöld. Utáltam, és utálom a gyógyszereket, mert annyira büdös, hogy aki állva veszi be, az biztos, hogy a földön végzi, aki meg széken, az is. De, miután megettem mindent, és nagyon finomak voltak, bevettem a gyógyszert, kérés és víz nélkül. Eszter csak mosolyogva ült ott mellettem, én meg, (egyszer az életben) nem figyeltem rá, de úgy látszott, hogy őt ez cseppet sem zavarta. Csak ült ott, és mosolyogva nézte, ahogy eszem. Mikor megettem mindent, szalvétát adott, és mikor ide adta, akkor is mosolygott.
- Mitől van ilyen jó kedved? - kérdeztem tőle, majd, mikor mutatta, hogy tejes a szám, letöröltem.
- Nem tudom, de mikor három órával ezelőtt beléptem ebbe a terembe, nem tudtam nem mosolyogni. És most is ugyanez a helyzet.
- Igazad van. Annyira világos ez a hely, hogy egyszerűen nem lehet rossz kedve az embernek.
- Nem, nem azért. - nézett rám. Én megint, csak a szemét bámultam. - Miattad.
- Zene füleimnek!!! - gondoltam még egyszer.
- Miattad, mert...ahogy elkezdek veled beszélgetni, teljesen felszabadulok.
- Kösz, de ez nem csak nekem köszönhető, te ilyen vagy.
- Nem. Én egyáltalán nem ilyen vagyok! A barátnőimmel nem tudok úgy beszélni, mint veled, pedig őket régebb óta ismerem, mint téged. - erre nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem a szemét. Még mindig a szemét. Csak a szemét. Nem tudtam mit mondani, de nem csippentettem le a tekintetemet a szeméről. Csak néztem, majd ő felállt.
- Kérsz még valamit?
- Csak maradj itt!

9. fejezet

Mikor felkeltem, Eszter nézett a szemembe. Rám mosolygott.
- Ezt csak álmodom? - kérdeztem bárkitől, aki hallott.
- Nem, ez én vagyok. - mondta Eszter. - Nagyon bátor voltál. Ági elmondott valamit, aminek lehet, hogy örülsz. - mondta, majd még egyszer rám mosolygott.
- Ági elmondta neki? Ezt biztos álmodom. - gondoltam magamban. - Neee! Mindenki megtudta a titkomat.
- Miért mondta meg? - kérdezem a lánytól.
- Mert azt mondta, hogy mivel oda leszek érted, ami igaz, ezért... csak, hogy tudjam.
- Mi?! Oda leszel értem?
- Igen.
- Mióta?
- Amióta, majdnem feláldoztad magad Mikiért.
- Tényleg? Hány napot voltam... - kezdtem, de nem voltam benne biztos, hogy csak elájultam. Szerencsére Eszter magától is rájött, hogy mit próbáltam kinyögni.
- Elájultál. Két napot.
- Ú, az nem jó.
- Hát, nem, és még egy napot bent kell maradj.
- Mi? Neee! - kiáltottam. - Amúgy, a fiúk hogy vannak?
- Neked köszönhetően teljesen jól. De, csak azért, mert te segítettél. Majdnem megfulladtak.
- Ki mentett ki?
- Tóth. Közel voltál hozzájuk. Könnyen kimentettek. Tóth ruháját száríthattuk, de... - kis szünetet tartott, aztán folytatta. - ...megérte.
- Zene füleimnek. - gondoltam. Eszterrel ilyen sokat még sosem beszéltünk. Csak azon a decemberi napon. Megláttam őt, Rékát, meg Annát a bejáratnál. Mikor bent voltak, odamentem hozzájuk.
- Sziasztok! - mondtam, de ők még nem fogták fel, hogy én is ott vagyok.
- Ő, izé...Szia! - köszönt vissza elsőnek Eszter.
- Ja, igen! Szia! - köszönt Réka és Anna kórusban.
- Hogy hogy itt vagy? - kérdezte Eszter. Ez a Városi Bevásárlóközpontban volt. Tényleg, az volt az első alkalom, hogy oda mentem, és fiúk nem nagyon szoktak járni oda. Akkor én Marcival és Botival voltam. Tamás büntetésben volt, ezért nem jöhetett el velünk, pedig mi azt nagyon szerettük volna. Ezután fél órát beszélgettem a lányokkal, de közben végig Eszter szemébe néztem. Ahogy ragyogott a zöld szeme, és mikor megcsillant, mert a lámpa felé nézett, az annyira gyönyörű volt, hogy csak arra tudtam nézni. Aztán elbúcsúztunk, és ennyi.
- Hány óra van? - kérdeztem Esztertől.
- Még csak hat, de vállaltam, hogy foglak ápolni, ha ezt lehet ápolásnak nevezni, mert egy csoportban vagyunk, és mert részt vettem az elsősegély-tanfolyamon.
- Más nem volt?
- Miért? Baj, hogy én vagyok?
- Tudod, hogy nem. - néztem rá bociszemekkel. Rám mosolygott.
- Senki nem jelentkezett önként.
- És te? Te miért?
- Mert mi egy csoportban vagyunk, és, amit Ági elmondott az irányított legfőképp.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet, és tényleg nem álmodtam.

2015. augusztus 5., szerda

8. fejezet

Másnap délben, mikor már megebédeltünk, Az osztálytermeink felé kezdtünk menni. Miki, és barátai nagyon röhögtek valamin. Nem tudom, hogy min. Nem is nagyon érdekelt, de azért zavaró volt, hogy állandóan hangosan röhögtek valami hülyeségen.
- Hahó! Kicsit halkabban! - szólt rájuk Tóth.
- Elnézést tanár úr! - mondták a fiúk kórusban, majd miután elment Tóth, megint röhögtek, de akkor ez engem mér nem zavart. Nekem csak Ágin és Eszteren járt az eszem.
- Vajon, tényleg nem mondja el neki? - kérdeztem saját magamtól. - biztos nem olyan bunkó. Vagy, de? Ha elmondja bárkinek, és az Eszternek, akkor én leszek az osztályban a lúzer, s az nem jó. Nagyon nem jó. Valamit tennem kell. - Sebesen futott végig az agyamon ez a gondolatsor. Odamentem Ágihoz.
- Ági! - szólítottam meg. - Ugye másnak nem mondtad el?
- De. A csoportnak. - mondta. Azt hitte, hogy rövidtávú emlékezetkiesésem van. Nyilván tévedett.
- Azt tudom, de rajtuk kívül?
- Senkinek, de ha sokat szekálsz, akkor hangosbemondóval fogom szétkürtölni.
- Honnan szerzel hangosbemondót? - próbáltam poénkodni, de Áginak nincsen humorérzéke.
- Elmondom mindenkinek. - mondta, majd elindult az osztálytermünk felé.
- Ne! - fogtam meg a vállát. - Kérlek!
- Akkor nem piszkálsz többet?
- Mikor piszkáltalak?
- Például most.
- Bocs. De máskor nem!
- Dehogynem.
- Mikor?
- Ebben a pillanatban.
- De ezelőtt?
- Amikor jöttünk az osztály felé.
- Jó, oké, bocs. - tényleg igaza volt. Kicsit fura voltam, de ha azon múlik, hogy ha kiderül, akkor lúzer leszek, akkor mindenki ezt csinálná, kivétel nélkül. Na, jó nem mindenki.
- Bemehetek? - kérdezi Ági egy kis idő múlva.
- Ja, igen, persze! - ébredek fel, mivel még mindig fogtam a vállát. Mikor beengedtem Mikiéket láttam meg. Megint röhögtek. Aztán közelebb mentem.
- Szerintem ki tudunk menni! - erősködik Levi.
- Ja! Levinek igaza van, fiúk! Menjünk le, és szabaduljunk már ki innen! - mondta Vilmos. Elindultak a bejárat felé. Én utánuk futottam. Elmentem Bogi mellett is. Mint mindig, valamit számolt.
- Fiúk! Várjatok! - kiabálok utánuk.
- Mi van?! - fordul meg Vilmos. - Te is jönni akarsz?
- Nem. Nem tudjátok, hogy mivel álltok szemben. Meg is fulladhattok. Nem mehettek le. Lehet, hogy ti vagytok a legjobb úszók, de ez nektek is sok.
- Haggyá' má'! Te lehet, hogy tök bénán úszol, de mi királyok vagyunk! Álljá' félre! - mondta Levi, majd félrelökött. Felnézek. Bogi már nincs ott. Egy-két perccel később megjött Tóth. Bogi riasztotta, mint mindig.
- Mi történt?
- A fiúk... - kezdtem.
- Név szerint? - vágott félbe Tóth.
- Miki, Vilmos, Levi és Márk. - hadartam el.
- Mit csináltak?
- Meg próbálnak kimenni.
- Ajjaj! Menjünk!
Lementünk az első szint és a földszint közötti lépcsőre. Mikiéket sehol nem láttuk, aztán semmilyen tétovázás nélkül, beleugrottunk a vízbe. Még Tóth is.
- Gyere már, Bogi!
- Rendben. - mondta Bogi, majd beugrott a vízbe. Én most különösen jól úsztam. Nem tudom hogyan. Addig mindig béna voltam. Egyszer megláttam egy elmosódott pacát a vízben. Aztán még egyet.
- Itt vannak! - üvöltöm, mikor kihajoltam a vízből. A bejáratnál, hatalmas fadarabok állták el az utat. Nem tudom, mi történt velem, de nagyon sokáig bírtam a víz alatt, levegő nélkül.
- Gergő, gyere ki! Most! Gergő! - hallottam Tóth kiáltását. Nem mentem vissza. Úgy éreztem, mintha kapnék levegőt a víz alatt. Odaértem Mikiékhez. Mind a négyen kábultak voltak. Megfogtam őket, aztán mentem Tóth-ék felé. Éreztem, hogy mostmár fogy a levegőm. Véletlenül elengedtem Mikit, de nem fordultam vissza. Mikor kitettem Vilmost, Márkot és Levit Tóth-ék elé, vettem egy levegőt, és visszafordultam.
- Várj! Hova mész!
Tovább úsztam, és megtaláltam Mikit. Nagyon siettem vele, de nem értem el Tóth-ot, és a többieket...

2015. augusztus 3., hétfő

7. fejezet

Sziasztok! Most kárpótollak titeket, mert elsején nem írtam. Remélem tetszik ez a fejezet. Jó olvasást, és sajnos 10-étől 14-éig nem fogok tudni írni, mert a Balatonon leszünk, úgyhogy csak azután jönnek majd az új fejezetek. Még egyszer jó olvasást!


Miután alaposan leszidta Mikit, Tóth vérvörös arccal lerohant az ebédlőbe. A stréberek és Kiss, persze követték.
- Tanár úr! - szólította meg Kristóf a morcos tanárt. Mi ennyit hallottunk az egész beszélgetésből, mivel Tóth állandóan a lépcső felé vetette tekintetét, és mi pont ott voltunk. Egy idő után meguntunk ott ülni, úgyhogy felmentünk. Az "akción" részt vettem én, Marci, Boti és Tamás. Elég uncsi volt, de azért voltak emlékezetes pillanatok. Például, amikor Tóth leejtette a tollát. Az volt a legviccesebb. Miután leejtette, Kristóf, nyilván, próbálta felvenni azt. Nem sikerült, sőt, még letérdelte Tóth-ot. Mi alig bírtuk ki röhögés nélkül, de mikor felértünk az osztályterembe, kitört belőlünk a nevetés. Utána nem mentünk le. Fent maradtunk. Később, dél felé, mikor lementünk az ebédlőbe, megkértek, hogy minden csoport egy asztalhoz üljön. Ez számomra negatív is, meg pozitív is volt. Negatív, mert nem ülhettem Marciék társaságában, és pozitív, mert Eszterrel egy asztalnál ülhettem. az ebéd húsleves és sajtos tészta volt. A főző társulat megint kitett magáért. Az ebédből annyit csináltak, hogy még repetázni is lehetett. És nagyon finom volt. Mikor Eszter elment pohárért, Ági odafordult hozzám:
- Akarod, hogy elmondjam neki? - végigfutott rajtam a verejték. Ha Eszter megtudja, mindenki rajtam fog nevetni!
- Nem! - vágtam rá egy kis gondolkodás után.
- Rendben. Ne aggódj, még nem mondtam el.
- Még?
- Nem fogom elmondani.
- Kösz. - nyugodtam meg.
- Vagyis, csak akkor, hogyha...
- Neee!
- Csak akkor, hogyha valami rosszat teszel velem.
- Akkor nem fogok. De csináltam én valaha rosszat neked?
- Még nem.
- Még?
- Eddig nem. Lehet, hogy fogsz...
- Nem fogok! - szóltam bele. - Nem fogok semmit se!
- Rendben.
Visszajött Eszter, a kezében öt pohárral.
- Köszönöm, vettem el tőle az egyiket.
- Ó, köszi! Édes vagy! - kiáltott fel Sára.
- Kösz! - mondta Miki, aki nem nagyon figyelt semmire, csak a kajára.
- Köszi. - mondta Ági is.
- Szívesen. - mondta mindenkinek Eszter, és tovább ettünk. Miután befejeztük az ebédet, Ági megint odajött hozzám.
- A csoportban mindenki tudja, csak ő nem.
- Mi? Azt mondtad, hogy nem mondod el senkinek!
- Ezt akkor mondtam, miután már elmondtam a többieknek. Nyugi, tudnak vigyázni a szájukra.
- Remélem.
- Bízz bennem!
- Oké.
Meglepődtem. Még sosem beszéltem Ágival ennyit. Reméltem, hogy nem mondja el Eszternek, de ne voltam benne biztos. Így azon a napon végig ez gyötört.

6. fejezet

Elmondtam mindenkinek, amit Tóth üzent, és tíz perc után, mindenki fent volt az osztályteremben. Tóth, Kiss és Marika néni is megjöttek.
- Tehát. - kezdte Tóth. - Hírt kaptunk, hogy nem egy-két napra, vagy nem egy hétre... - nagyot nyelt. - Hanem egy hónapra leszünk bezárva. - Amint ezt kimondta, mindenkin eluralkodott a félelem. Mindenki sugdolózott a mellette lévővel, valamennyien nem bírták sírás nélkül.
- Na, azért nem olyan szörnyű a helyzet! - nyugtatott meg mindenkit Tóth. - Van elegendő élelmünk, nem fogunk éhezni. Ahhoz képest sok ruhánk van. És itt vannak a csapatok. A főbejáraton, még Bogi sem tudna átmenni, pedig ő a legjobb úszó az osztályban.
- És Levi! - mondta valaki- Minden bizonnyal Miki volt az, de ezt Tóth nem vette észre.
- Igen, Miki is.
- Meg Márk és Vilmos! - mondta megint Miki.
- Jól van, ki ez?! - üvöltötte Tóth. Nem egyszer volt már ilyen. - Senki? Legyen ugyanaz, mint az erdei iskolában? - mondta, majd várt egy kicsit. Mindenki félt. Az erdei iskolában halálra futottuk magunkat. Ez a nyomi Tóth pedig képes, megint ugyanannyit feladni. - Rendben! Annak az egy embernek köszönhetitek, aki nem volt eléggé becsületes! Gyerünk! Az osztályteremben húsz kör! Tempó! - kiabált. Nagyon fel lehet idegesíteni. Néhány perc múlva, Miki mellett futottam.
- Nem akarod bevallani, hogy te voltál? - kérdeztem tőle.
- Nem! Akkor én még többet kellene fussak, és ti sem kéne abbahagyjátok. Te is tudod.
- Tudom. - néztem rá. -Sajnos tudom.
- Ha pedig megmondasz, akkor mindenki árulkodó óvodásnak fog...
- Nem akarlak beköpni! - szóltam bele a mondandójába.
- Kösz.
- Te se mondanál meg engem. - mondtam, de mikor láttam, hogy nem reagál semmit, hozzátettem a következőt: - Ugye?
- Ő, persze. - mondta kicsit zavarodottan. - Persze, hogyne. Ő, természetesen.
- Tudom, senki sem ilyen, csak Bogi és kis bandája. - mondtam, majd ránéztem mosolyogva. Ő is elmosolyodott.
- Tudtam, hogy benned is van valami olyasmi, amit a hétköznapi ember humornak nevez.
- Ne lazsáljatok! Gyerünk, futás! - üvöltötte Tóth.
- Miért, te hogy mondod?
- Hát, én is ugyanúgy.
- Akkor jó! - mondtam, majd tovább futottunk. Mikor lefutottuk a húsz kört, Tóth megint előttünk termett.
- Most mondja meg, aki volt!
- Én voltam! - lépett ki a tömegből Aladár.
- Tudom, hogy nem te voltál.
- Honnan tudja? - kérdezi dühösen Levi.
- Levi! Ne akarod elmondani, hogy te voltál.
- Nem, mert nem ő volt! - vágott közbe Miki. - Én voltam.
- No, lám. Mégis be tudod vallani? - mindenki tudta, hogy egyfajta megszégyenítés következik.
- Igen, tanár úr!
- Akkor húsz fekvőtámasz! - mondta, majd Miki elkezdte. Ennyire senki nem lehet szigorú, és hülye. Csak Tóth.

2015. augusztus 2., vasárnap

5. fejezet

Mikor tényleg felébredtem, nem hajnali öt volt, hanem tíz óra, és én keltem fel utoljára a csoportból.
- Jó reggelt, álomszuszék! - mondta Miki, majd a vállamnál fogva talpra állított.
- Igen... - nyögtem ki. - ...Igen...Jó reggelt!
- Valamit nagyon álmodtál. - mondta Sára, és elröhögte magát.
- Tudom.
- És mégis mit? - kérdezte gorombán Ági.
- Már nem emlékszem. -  hazudtam. Nem akartam elmondani nekik az álmomat, mert ha Eszter fülébe jut. Tényleg, hol van Eszter? Körülnéztem. Nem láttam sehol.
- Esztert keresed? - nézett rám Ági.
- Igen. Hol van?
- Értem. - mondta, majd elfordult.
- Hol van? - kérdeztem tőle, de nem nagyon törődött velem. - Hahó.
- Most ment ki a WC-re. - mondta Sára.
- Köszi. - mondtam, majd bejött Eszter.
- Mi történt itt? - kérdezte.
- Semmi! - mondta Ági.
- Oké. - látszott rajta, hogy nem nagyon érdekelte, hogy mi történt, de legalább nem faggatott senkit. Lementünk az ebédlőbe. Mindenki külön asztalhoz ült, a saját társaságába. Én is. Marcival, Botival és Tamással ültem. Ők sem ültek egy asztalhoz, sőt, senkik sem az osztályból. A reggeliért a főző csoport volt a felelős, és nem is csinálták rosszul. Nagyon finom lekváros kenyér került az asztalra. próbáltam minél közelebb ülni Eszterhez. Ő Rékával, Annával és Emesével ült egy asztalnál. Á, kicsit sem volt feltűnő, hogy leültek Marciék egy asztalhoz, én meg jöttem, és átültettem őket egy másikhoz, ami pont Eszterék mellett volt. Ági is mondott valamit. Értem. Ez a szó lehet, hogy arra utalt, hogy rájött, hogy nekem Eszter tetszik? Lehet. Reménykedtem, hogy nem mondja el neki. Elég ciki lenne. Azonnal kellett szólnom neki, de akkor vettem észre, hogy Marci és Boti már csettintgettek a szemeim előtt, majd, mikor félresöpörtem barna fürtjeimet, tudattam velük, hogy nem vagyok zombi, és, hogy élek, majd megint Eszterre néztem. Ragyogott a szeme, mikor nevetett, de még akkor is, amikor nem. Csodálva néztem, majd megint Marciék törték meg a bámészkodásomat.
- Mi megyünk. - mondta Marci.
- Rendben, én még megeszem a kenyeremet.
- Milyen kenyeret? - nézett rám csodálkozva Boti.
- Hát a reggelit. - mondtam.
- Azt már megetted. - mondta Marci, majd rámutat a reggelim helyére. Tényleg megettem! Észre sem vettem a nagy bámészkodás közepette.
- Még maradok elmélkedni. - mondtam.
- Ahogy akarod. - vonta meg a vállát Boti, majd elmentek, és meg megint Eszterre vetettem szemeimet. A tervem az volt, hogy mikor elindulnak, akkor indulok el én is, s kihallgatom őket. Elérkezett a pillanat, mikor felálltak az asztaltól. Elindultak. Én előttük mentem, de csak annyit hallottam a beszélgetésükből, hogy Gergő, így még izgatottabb lettem, már ha annál lehet izgatottabb lenni. Hirtelen visszafordultam az ebédlő felé. Elmentem odáig, hogy ne tűnjön úgy, hogy kémkedek utánuk. A lányok megfordultak, és kuncogva néztek rám. Hogy én mit csináltam? Semmit! Álltam ott bambán. Megszólalni sem tudtam, és ha akartam volna, akkor még a megmozdulás sem sikerült volna. Ezt a pillanatot Tóth törte meg:
- Gergő, gyere egy kicsit!
- Igen? - megyek oda hozzá.
- Megmondanád mindenkinek, hogy várom őket az osztályteremben?
- Persze. - mondtam, majd futottam a lányok felé. Még valami olyat hallottam Tóth-tól, hogy köszönöm, de ügyet sem vetettem rá. Mikor odaértem a lányokhoz elkezdtem mondani nekik, de nyilván Eszter szemébe néztem.
- Lányok, Tóth vár minket fent.
- Oké. - mondta Eszter, majd elröhögte magát. Sokáig álltunk még ott, és nem csináltunk semmit, majd elindultak a lányok, és Eszter elment mellettem:
- Elnézést, uram! - mondta elröhögve a mondandója felét. Elmentek, fel a harmadikra.
- Ez jó beszélgetés volt! - gondoltam magamban.