5. fejezet

Mikor tényleg felébredtem, nem hajnali öt volt, hanem tíz óra, és én keltem fel utoljára a csoportból.
- Jó reggelt, álomszuszék! - mondta Miki, majd a vállamnál fogva talpra állított.
- Igen... - nyögtem ki. - ...Igen...Jó reggelt!
- Valamit nagyon álmodtál. - mondta Sára, és elröhögte magát.
- Tudom.
- És mégis mit? - kérdezte gorombán Ági.
- Már nem emlékszem. -  hazudtam. Nem akartam elmondani nekik az álmomat, mert ha Eszter fülébe jut. Tényleg, hol van Eszter? Körülnéztem. Nem láttam sehol.
- Esztert keresed? - nézett rám Ági.
- Igen. Hol van?
- Értem. - mondta, majd elfordult.
- Hol van? - kérdeztem tőle, de nem nagyon törődött velem. - Hahó.
- Most ment ki a WC-re. - mondta Sára.
- Köszi. - mondtam, majd bejött Eszter.
- Mi történt itt? - kérdezte.
- Semmi! - mondta Ági.
- Oké. - látszott rajta, hogy nem nagyon érdekelte, hogy mi történt, de legalább nem faggatott senkit. Lementünk az ebédlőbe. Mindenki külön asztalhoz ült, a saját társaságába. Én is. Marcival, Botival és Tamással ültem. Ők sem ültek egy asztalhoz, sőt, senkik sem az osztályból. A reggeliért a főző csoport volt a felelős, és nem is csinálták rosszul. Nagyon finom lekváros kenyér került az asztalra. próbáltam minél közelebb ülni Eszterhez. Ő Rékával, Annával és Emesével ült egy asztalnál. Á, kicsit sem volt feltűnő, hogy leültek Marciék egy asztalhoz, én meg jöttem, és átültettem őket egy másikhoz, ami pont Eszterék mellett volt. Ági is mondott valamit. Értem. Ez a szó lehet, hogy arra utalt, hogy rájött, hogy nekem Eszter tetszik? Lehet. Reménykedtem, hogy nem mondja el neki. Elég ciki lenne. Azonnal kellett szólnom neki, de akkor vettem észre, hogy Marci és Boti már csettintgettek a szemeim előtt, majd, mikor félresöpörtem barna fürtjeimet, tudattam velük, hogy nem vagyok zombi, és, hogy élek, majd megint Eszterre néztem. Ragyogott a szeme, mikor nevetett, de még akkor is, amikor nem. Csodálva néztem, majd megint Marciék törték meg a bámészkodásomat.
- Mi megyünk. - mondta Marci.
- Rendben, én még megeszem a kenyeremet.
- Milyen kenyeret? - nézett rám csodálkozva Boti.
- Hát a reggelit. - mondtam.
- Azt már megetted. - mondta Marci, majd rámutat a reggelim helyére. Tényleg megettem! Észre sem vettem a nagy bámészkodás közepette.
- Még maradok elmélkedni. - mondtam.
- Ahogy akarod. - vonta meg a vállát Boti, majd elmentek, és meg megint Eszterre vetettem szemeimet. A tervem az volt, hogy mikor elindulnak, akkor indulok el én is, s kihallgatom őket. Elérkezett a pillanat, mikor felálltak az asztaltól. Elindultak. Én előttük mentem, de csak annyit hallottam a beszélgetésükből, hogy Gergő, így még izgatottabb lettem, már ha annál lehet izgatottabb lenni. Hirtelen visszafordultam az ebédlő felé. Elmentem odáig, hogy ne tűnjön úgy, hogy kémkedek utánuk. A lányok megfordultak, és kuncogva néztek rám. Hogy én mit csináltam? Semmit! Álltam ott bambán. Megszólalni sem tudtam, és ha akartam volna, akkor még a megmozdulás sem sikerült volna. Ezt a pillanatot Tóth törte meg:
- Gergő, gyere egy kicsit!
- Igen? - megyek oda hozzá.
- Megmondanád mindenkinek, hogy várom őket az osztályteremben?
- Persze. - mondtam, majd futottam a lányok felé. Még valami olyat hallottam Tóth-tól, hogy köszönöm, de ügyet sem vetettem rá. Mikor odaértem a lányokhoz elkezdtem mondani nekik, de nyilván Eszter szemébe néztem.
- Lányok, Tóth vár minket fent.
- Oké. - mondta Eszter, majd elröhögte magát. Sokáig álltunk még ott, és nem csináltunk semmit, majd elindultak a lányok, és Eszter elment mellettem:
- Elnézést, uram! - mondta elröhögve a mondandója felét. Elmentek, fel a harmadikra.
- Ez jó beszélgetés volt! - gondoltam magamban.