13. fejezet

- Gergő! Kelj fel! - hallottam meg Eszter hangját. Kinyitottam a szemem. Éjszaka volt. - Már öt perce költelek. - mondta.
- Ó, bocs. Mélyen szoktam aludni.
- Nem baj.
- Akkor, megyünk? - kérdeztem tőle.
- Hát, persze!
- Rendben. - mondtam, majd felültem a matracról. Lábujjhegyeinken közelítjük meg az ajtót. Annak az osztályteremnek az ajtaja mindig nyikorgott. Ekkor is. Hátranézünk. Miki megmozdul. Mi még levegőt sem merünk mertünk venni. Ha felébred, és meglát minket, akkor lehet, hogy elmondja Tóth-nak, aki betiltotta az éjjeli mászkálást. Aztán rájövünk, hogy nem csak Mikitől kell félni. Sára is megmozdult.
- Tegyünk az ajtó elé valamit, hogy ne csapódjon be, és, mikor jövünk vissza, ne kelljen újra kinyitni. - ajánlotta Eszter.
- Szerintem is. - bólintottam. Az ajtóhoz állítjuk az egyik széket, majd elindulunk a folyosón. - Még sosem jártam a folyosón. - fordultam Eszter felé.
- Miért, szerinted én igen? - mondta szórakozottan.
- Nem. - továbbmentünk. alig látunk valamit. A folyosó két végén, az ablakok elé volt húzva a függöny, úgyhogy alig jutott be fény. A kezünket magunk elé tettük, és úgy haladtunk.
- A tesi-szertárban van zseblámpa. - jelentette ki Eszter.
- Honnan tudod?
- Már jártam bent, és körülnéztem.
- Ó. De, lehet, hogy mostmár nincs ott.
- Tegnapelőtt néztem meg! Még ott van, de a tanárok szobájából el kell venni a kulcsokat.
- Mi?
- Igen. Nyugi. Múltkor is elvettem. - nyugtatott meg. Hirtelen kinyílott a mosó csoport termének ajtaja, és kilépett rajta Aladár. Mi nem mozdultunk meg. Egymásra néztünk. Eszternek is ugyanolyan rémült arca volt, mint nekem. Mikor Aladár bement a WC-be, és becsukta az ajtót, mi már szinte futva mentünk fel, mivel ott van Tóth-ék szobája.
- Itt vagyunk. - mondta Eszter, és rámutatott az osztálytermünk ajtajára. Kinyitotta. Ez az ajtó szerencsére nem nyikorgott.
- Már, csak meg kell találni a kulcsokat. - súgta oda nekem Eszter.
- Az lesz a baj.
- Dehogyis! Vagy a tanári asztalnál van, vagy ebben a szekrényben. - mondta, majd a terem végében lévő szekrényre mutatott.
- Rendben. Én nézem a tanáriasztalt, te pedig nézd a szekrényt. Múltkor hol volt?
- A szekrényben, de lehet, hogy most nem ott lesz. - mondta, majd keresni kezdett. Rövid a haja, mégis mindig belelóg a szemébe. Most is állandóan ezt söpörte félre.
- Megvan! - kiáltott fel. Tóth megmozdult.
- Cssss! - tettem az ujjamat a szám elé.
- Nem vagyok szivárványos mezőn! - kiáltott fel Tóth.
- Mi? - röhögte el magát Eszter. Én is röhögtem.
- Ez egy fekete leves! - Eszter tovább röhögött. - És egy lila zsiráf! - kiált Tóth.
- Mit álmodhat? - nézett rám Eszter.
- Fogalmam sincs. - vontam meg vállaimat. - De valami nagyon szépet. - mondtam,  majd nevettem. Kimentünk a teremből. Mindketten vihorásztunk. Nem bírtuk megállni, aztán továbbmentünk. Megérkeztünk a tesi-szertárhoz. Kinyitottuk az ajtót. Keresni kezdtünk.
- Itt van. - vettem a kezembe a zseblámpát.
- Oké, akkor, mostmár elkezdhetünk nyomozni. - mosolyodott el Eszter.