15. fejezet

Sziasztok! Ez a fejezet rövid lett, elnézést! Jó olvasást!

Valami nagyon különöset álmodtam. Egy olyan "világban" voltam, ahol minden fehér volt. Nem tudtam, hogy hogy kerültem oda, csak évekkel később, pontosabban tíz évvel később értettem meg. Szembe jött velem három ember. Kettő fiú, egy lány.

- Alex vagyok. - mutatkozott be egy szőke hajú, magas, velem egykorú gyerek.

- Johanna! - fordult felém a lány. Hosszú, barna haja leomlott a mellkasán.

- Csaba. - mondta nevét egy alacsony, kissé kövér fiú, akinek arca tele volt szeplőkkel.

- Gergő vagyok. Hogy kerülünk ide?

- Nem tudjuk. - vágták rá kórusban.

- Én tudom. - szólal meg egy hang. Mintha suttogva beszélne, mégis mindenki hallja. Elkezd nevetni. Úgy röhög, mintha előre tudta volna, hogy itt leszünk.
- Ki vagy te? - kiabált Johanna, és, mivel nagyon visszhangzik a tér, ahol voltunk, a te szót háromszor hallottuk.
- Hahó-hó-hó! - kiabált Csaba. - Mi a neved-ved-ved?
- A nevem-vem-vem: a sötétség-cség-cség.
- Ez nem is név-név-név! Mi az igazi neved-ved-ved? - üvöltötte Alex.
- Sötétség-cség-cség. Nem mondom el még egyszer-szer-szer! - kiáltott fel a magát sötétségnek nevező hang.
- Várjunk-junk-junk! - fordultam a többiekhez. - Ti nem vagytok különlegesek-sek-sek?
- De-de-de! - vágták rá kórusban.
- Én vagyok a tűz-tűz-tűz. - mondta Alex.
- Én a víz-víz-víz. - mondtam.
- Én a szél-szél-szél? - kérdezte önmagától Csaba. - Nem tom' pontosan-san-san.
- Az vagy-vagy-vagy! - felel Johanna. - Én pedig-dig-dig a kő-kő-kő.
- Négy elem-lem-lem! - kiáltott fel Alex.
- Hát persze-sze-sze! - rivallt ránk a Sötétség. - Ez miért olyan nagy dolog-log-log?
- Nem minden ember rendelkezik ilyen képességekkel-kel-kel. - mondta Alex.
- Ki mondta-ta-ta, hogy csak emberek-rek-rek léteznek-nek-nek? Óriások-sok-sok, sárkányok-nyok-nyok, mágusok-sok-sok, kentaurok-rok-rok. És még sorolhatnám-nám-nám. De-de-de! Nem ez a fontos-tos-tos! Hanem-nem-nem... - itt egy kis szünetet tartott. - ...Én-én-én!