11. fejezet

Megkérjük kedves olvasóinkat, hogy a következő három sort olyan gyorsan olvassák el, amilyen gyorsan csak tudják. Megértésüket köszönjük.

Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi... Nem tudom annyiszor leírni, mint ahányszor a fejemben felröppen ez a gondolat. Tudom, hogy megígértem, de nem tudtam megírni ezt a fejezetet ilyen gyorsan. Még egyszer elnézést, és jó olvasást!

Eszter teljesítette kérésemet, és ott maradt. Az egész napját arra áldozta, hogy velem legyen, de (nem akarok nagyképűnek tűnni) szerintem nagyon jól szórakozott, és nem bánta meg. Sokat nevettünk, és egyszer sem nyitott be senki. Azt a napot nem fogom elfelejteni...

Másnap viszont rossz dolgok jöttek. Az első az volt, hogy, mivel már meggyógyultam, már nem pihenhettem. A másik, hogy nem volt velem Eszter. Ez volt a legrosszabb. A harmadik, hogy kellett ruhát szárítanom. Nem voltam, és vagyok lusta, de melyik korombeli gyerek szeret dolgozni? Senki. De, azért jó dolgok is voltak. Eszterrel egész nap beszélgettünk. Minden ezredmásodpercet kihasználtunk. Például megtudtam, hogy Eszter apja házakat épít, és az anyja eladja azokat. Vacsora előtt odajött hozzám Ági.
- Tudod... - kezdte.
- Amúgy, kösz, hogy elmondtad Eszternek. - nem nagyon hangsúlyoztam, ezért nem lehetett kivenni, hogy haragszom rá, vagy örülök annak, hogy nem nekem kell kínlódni azzal, hogy tálaljam Eszternek a dolgokat, és ez nagyon látszott Ágin.
- Most haragszol rám? - kérdezte halkan. Ekkor jutott eszembe, hogy az emberi beszédben, a hangsúlynak fontos szerepe van.
- Nem, nem, dehogyis! Sőt.. Örülök. Nem nekem kellett küszködni. - mosolyogtam rá.
- Ó, király! - Ági sosem szokott mondani, csak maximum 3-4 mondatot. Közben eszembe jutott az is, hogy beleszóltam a mondókájába, mert az én mondanivalómat fontosabbnak találtam.
- Mit is akartál mondani? - kérdeztem tőle.
- Ja, igen! Azt akartam kérdezni, - a hangsúly a kérdezni-n volt. (Az én hangsúlyom pedig a hangsúlyon) - hogy nem haragszol-e amiatt, hogy elmondtam Eszternek? - mondta, de nem tudtam válaszolni, mert folytatta. - De ezt már megtudtam, úgyhogy...
- Rendben. - mondom egy kis szünet után. - Akkor ennyi?
- Aha.
- Oké, szia! - rohantam el. Szerintem még fel sem fogta, hogy én már nem vagyok, ott, és én sem tudtam, hogy hova megyek, de akkor ez engem nem nagyon érdekelt. A bejárat elé rohantam. Eszembe jutott, hogy mit kérdezett tőlem Tóth.
- De volt valami nagyon,  fura dolog...olyan izé...a mentésben. - bukkantak fel a gondolatok a fejemben.
- Mi?
- Az, hogy öt percig bírtad a víz alatt. - hallom Tóth szavait fejemben. Azt én sem értettem. Hogy tudtam olyan sokáig, levegő nélkül a víz alatt maradni?
A bejárat előtt tiszta víz volt minden. A kezemet hozzáérintettem a vízhez, majd felemeltem. Ezután a WC-ben vettem egy törülközőt, és letöröltem a vizet a kezemről, úgy, hogy egy csepp sem maradt rajta. Azután újból a bejárat elé mentem, és valahogy megpróbáltam csinálni valamit. Nem tudtam, hogy hogy kell, de a filmekben láttam, hogy valamelyik ember vizet tud csinálni a kezével. Én is egy ilyen akartam csinálni. Biztos voltam benne, hogy lehetetlen, de nem adtam fel. Egy kicsit erőlködtem, majd...egy vízcsepp hagyta el, teljesen száraz kezemet.